Körülbelül a The Gentle Storm projekt 2015-ös The Diary című albumát hallgatva fogalmazódott meg bennem, hogy a heavy metal világában nekem bizony Anneke van Giersbergen a kedvenc énekesnőm. Tetszett, amit (a 2000-es if_then_else-zel bezárólag) a The Gathering-ben csinált; nagyon bejöttek Ayreon-os vendégszereplései; szólóalbumai közül viszont volt, ami elnyerte a tetszésemet és volt, ami kevésbé. Ez utóbbiakon általában már túl lágy volt számomra, éppen ezért villanyozódtam fel a hírre, miszerint Hollandia dalos pacsirtája soron következő lemezén végre keményebb húrokat kíván pengetni.
Így is történt: Arjen Lucassen-től „kölcsönkérte” Ed Warby dobost (Hail of Bullets, ex-Gorefest), az Ayreon projekt atyjának állandó alkotótársát; a felállás pedig három további honfitárssal, Jord Otto (My Propane, ex-Revamp) és Ferry Duijsens gitárosokkal (akivel Anneke már a szólócsapatában is játszott együtt), valamint Johan van Stratum basszusgitárossal (Stream of Passion) vált teljessé. Az együttes a (tűz)keresztségben a VUUR nevet kapta, szigorúan nagybetűkkel írva, ugyanis korábban már létezett egy másik ilyen nevű zenekar (belgák, hardcore-ban utaztak és körülbelül egy évtizeddel ezelőtt jelentek meg lemezeik).
A „vuur” hollandul tüzet jelent, de szenvedélyként, energiaként is fordíthatjuk. Ez a szó szimbolizálja Anneke metálos énjét, miközben a másik „felével” továbbra is akusztikus nótákat játszik. És hogy milyen zenét is rejt a csapat bemutatkozó albuma? (Mert hogy az énekesnő szerint ez esetben nem egy projektről, hanem igazi zenekarról beszélhetünk.) El tudom képzelni, hogy ha a The Gathering megmarad a Mandylion és a Nighttime Birds albumok által kijelölt rockosabb vonalon, Anneke pedig a The Gathering-ben, akkor a csapat ma valami ilyesmi muzsikát játszana.
A lemez zenei világa Anneke 2013-as, Drive című albumával is mutat rokonságot, amelynek jó néhány dala az énekesnő előző szólóanyagaihoz képest jóval rockosabban dörrent meg. És persze a The Gentle Storm-lemezzel való párhuzam is kínálkozik: és nem csak azért, mert mindkettő utaztatja a hallgatót, és mert a Vuur öt tagjából négy azon a lemezen is megcsillogtatta képességeit, hanem mindenekelőtt dallamosság tekintetében, hozzátéve, hogy az In This Moment…-ről hiányoznak a folkos elemek, viszont zeneileg, hangulatilag sötétebb anyag a The Diary-nál.
Nem mintha a dalhosszok lennének a fokmérői (az album kompozícióinak több mint a fele 6 percnél hosszabb szerzemény), de az In This Moment…-en a progresszivitás is tetten érhető. És bármilyen meghökkentő (számomra mindenképpen), Anneke hangképzésében nem egyszer a The Cranberries énekesnője, Dolores O’Riordan stílusa köszön vissza.
A lemez dalai egy-egy város képét villantják fel, és ennek apropóján a szabadság gondolatkörét járják körül. „Megérkezve egy metropoliszba, könnyen úgy érezheted, hogy minden, ami körülvesz, rád zúdul és megsemmisít – fejtette ki ezzel kapcsolatos gondolatait az énekesnő. – Ugyanakkor egy nagyvárosban bizonyos szempontból jó érzés idegennek, kívülállónak lenni; ez engem a szabadság érzésével tölt el.”
És valóban, szinte valamennyi nótában elhangzik a lemez (fő)címe: „E pillanatban szabadok vagyunk” – ami azt a szomorú konklúziót is magában hordozza, hogy egyébként, a hétköznapi életünkben nem vagyunk azok.
Szokás szerint említenék néhány – számomra – negatívumot és pozitívumot az anyaggal kapcsolatban. Első hallgatásra ugyanaz az érzésem volt, mint a Sons of Apollo lemez kapcsán: hogy az ének és a zene nem illik össze. Anneke finom hangja nem olvadt bele a zúzós hangzás konglomerátumába. Aztán persze megszoktam az új íz-kombinációt, egyes daloknál (Freedom – Rio) pedig egyáltalán nem merült fel bennem ez a probléma.
A másik gondom (még most, többedik hallgatás után is) az igazán emlékezetes dalok hiánya. Az In This Moment…-en messze nincs akkora sláger (számomra), mint például a Myrkur új albumán. Ahogy utóbbiról van abszolút favoritom, erről a lemezről egyetlen szerzemény sem kerül fel nálam a legjobb nóták 2017-es toplistájára. Talán még leginkább a The Fire – San Francisco, a Sail Away – Santiago és a már említett Freedom – Rio szállhatna versenybe e pozíciók valamelyikéért. Pedig ez az anyag alapvetően jobban bejön, mint a Mareridt.
A harmadik szálka a szememben a semmilyen gitárhangzás: dörzsöl, de nem hasít, nem harap. A szólók jók, de az alap engem leginkább modern metál csapatok produkcióira emlékeztet.
Ami mindenképpen az anyag számlájára írandó, az a koncepció és a profi kivitelezés, valamint Anneke sokszínű éneke (de hát ezt megszokhattuk tőle). Nagyon bírom, amikor úgy rendesen kiereszti a hangját (The Fire – San Francisco, Days Go By – London). Azt is nagyra értékelem, hogy a Föld különböző pontjain járva Anneke/a VUUR nem próbál „folklorizálni”, keleties vagy latin dallamokat beépíteni a zenébe, illetve ilyen hangszereket használni. Nem a városokat mutatja meg, hanem az azokban bolyongó európai utas lelkivilágát.
Gyorsan végigszaladva az anyagon, a lemezt nyitó My Champion – Berlin sajnos nem annyira jó nóta, mint amennyire hosszú, és a másodikként elhangzó Time – Rotterdam-ról is ugyanez mondható el. Lehet, hogy egy bizonyos elgondolás alapján követik egymást a szerzemények, a dramaturgia viszont azt kívánná, hogy egy lendületes, jó értelemben vett slágeres húzódallal kezdődjön a lemez.
A The Martyr And The Saint – Beirut-nál mondtam azt először, hogy „na végre”: van emlékezetes dallam, van szárnyalás, a dal lassú középtempóból gyorsul fel, a gitárszóló pedig progresszív metál anyagokat idéz.
Anneke talán a The Fire – San Francisco-ban énekel a legnagyobbat, és itt halljuk a legizgalmasabb tempóváltást is; mindezektől számomra jelenleg ez a lemez legjobb dala – a már említett The Cranberries-es dallamhajlításokkal együtt is.
Hasonlóan jó a folytatás is: az alapvetően kellemes hangulatú Freedom – Rio a végére már-már katartikus mértékben felgyorsul. A Sail Away – Santiago pedig talán az anyag leginkább slágeresélyes nótája: kerek egész, hangsúlyos refrénnel. Miközben hallgattam, az is eszembe jutott, Anneke többször énekelt már duettet az ugyancsak holland Within Temptation énekesnőjével, Sharon del Adel-lal, és ha valami, hát ez a dal tökéletesen alkalmas lehet egy ilyen kooperációra.
A Save Me – Istambul-ban ismét jó kis dallamokat hallunk, az albumot záró Reunite! – Paris pedig egy emelkedett hangulatú, már-már himnikus lírai szerzemény.
Lassan adja oda magát az anyag, de mostanra egyre több szám tetszik róla, úgyhogy kíváncsi vagyok a folytatásra.
A VUUR már a nyár folyamán elkezdett koncertezni, november 9. és december 3. között az Epica előzenekaraként turnéznak Európában, decemberben pedig a Scar Symmetry-vel közösen nyomnak le egy rövid fellépéssorozatot.
Válasz írása