A kedvenc koncertalbumomról írok, amit még a 80-as évek első felében vettem át általános iskolai osztálytársamtól, akinek fotóriporter és rock- és jazzrajongó édesapja látott el bennünket (Balázst, és rajta keresztül engem) értékes zenei munícióval, a korszak meghatározó együtteseinek albumaival.
Az On Stage hamar a favoritommá vált, olyannyira, hogy meghallgatása mindig ünnepi esemény volt számomra, és ezen alkalmakra olyan helyzetet teremtettem, amikor a külvilágot kizárva – fekve, lehunyt szemmel – csak a zenére koncentrálhattam.
A lemez ugyanis varázslat, az első percétől az utolsóig. Egy különleges világ, amelybe a közönség hangjaival lépünk be, és ahonnan ugyanilyen körülmények között távozunk. Aki hallgatott, hallgat 70-es, 80-as évekbeli koncertfelvételeket, tudja, miben különböztek azok az újkori élő anyagoktól. Ezen anyagok lényege, hogy valami mást, többet adnak, mint a steril stúdióalbumok, többet annál, mint hogy a muzsikusok a színpadon reprodukálják a sorlemezeiken hallható dalokat.
A korabeli performanszok – jó esetben – egyszeriek és megismételhetetlenek voltak. A zenészek szabadon engedték kreativitásukat, a közönség pedig együtt lélegzett velük. Kollektív transzállapot volt ez, amelyben szerencsés esetben még ma is lehet részünk. Az On Stage ennek ékes példája.
Az anyag előtörténetét igyekszem a lehető legrövidebben összefoglalni. Az excentrikus gitáros Ritchie Blackmore 1975-ben lépett ki a Deep Purple-ből. Szólóalbumot tervezett megjelentetni, amelyhez már volt is néhány dala, sőt felvételeket is készített előzenekaruk, az Elf nevű amerikai blues rock csapat vokalistájával, Ronnie James Dio-val. Bár eredetileg csupán egy alkalmi formációban gondolkodott, amely feljátszaná a lemezt, ám végül úgy alakult, hogy a még ugyanebben az évben összehozott csapat, amely a keresztségben a Ritchie Blackmore’s Rainbow nevet kapta (ez rövidült aztán szimplán Rainbow-ra), egészen 1984-ig fennmaradt, majd kétszer is újjáalakult, sőt jelenleg is éppen aktív.
Blackmore az egyszerűség kedvéért az Elf muzsikusait invitálta meg csapatába (leszámítva természetesen a gitáros David Feinstein-t), ami egyben Dio korábbi csapatának a végét is jelentette. Ez a felállás (Ritchie és az énekes mellett Craig Gruber basszusgitáros, Micky Lee Soule billentyűs és Gary Driscoll dobos) vette fel a zenekar 1975-ös bemutatkozó albumát, koncertezni viszont – így együtt – soha nem koncerteztek.
Talán ez is lehetett az oka, hogy a háttérmuzsikusok, amilyen hirtelen kerültek a reflektorfénybe, olyan hamar távoztak is onnan. Az egy évvel később napvilágot látott Rising albumra Blackmore-nak olyan – ma már nagy névnek számító, ám akkor még pályájuk elején járó – zenészeket sikerült leszerződtetnie, mint a Jeff Beck mellett edződött dobos, Cozy Powell, a bőgős Jimmy Bain, valamint az amerikai billentyűs Tony Carey.
Meglehetős bátorság volt a gitáros részéről, hogy egy viszonylag friss felállással és mindössze két nagylemezzel a háta mögött koncertalbumot jelentessen meg, de a végeredmény őt igazolta. Igaz, a tarsolyában már ott volt a következő stúdióanyag, a Long Live Rock ’n’ Roll néhány nótája, amelyek közül az On Stage-en végül csupán a Kill the King hangzik el. Érdekes viszont, hogy az utolsóként megjelent Rising-ról mindössze a Starstruck került be a programba, az is rövidített formában, egy egyveleg részeként. Vagyis a koncert gerincét a debütalbum legemlékezetesebb szerzeményei alkotják.
A duplaalbumként napvilágot látott On Stage-en hallható dalokat a Rising lemez 1976-os világkörüli turnéjának néhány német és japán állomásán (Nürnbergben, Münchenben, Kölnben, Tokióban és Oszakában) rögzítették. A koncertek setlist-jéhez képest a lemezen más sorrendben hangzanak el a dalok, mégpedig azért, hogy jól kijöjjenek a lemezoldalak. Sőt, a lehető legjobb hangminőség és legizgalmasabb tartalom produkálása érdekében még egyes lemezre került dalokat is két, különböző helyszínen készült felvételből raktak össze. Vagyis nem egyetlen összefüggő koncertet hallunk, ami hosszú ideje természetes szerkesztési metódusnak számít. Az anyagnak Martin Birch (számos Deep Purple-, Black Sabbath-, Iron Maiden- és egyéb lemez producere) biztosított élő, ugyanakkor tiszta hangzást.
„Toto: I have a feeling we’re not in Kansas anymore. We must be over the rainbow!” – halljuk Dorothy (Judy Garland) kissé tétova hangját az Óz, a csodák csodája című filmklasszikusból, a végén egy kis visszhangosítással, majd jön az Over the Rainbow fődallama, ami után máris az „új nóta”, a Kill the King következik. A felvétel szinte jobb hangminőségben szólal meg, mint a stúdióalbumok: van egy kis öblössége, amitől még erőteljesebben, mélyebben szól. A gyors dalokat – ezt is – Ritchie-ék a sorlemezeken megismerttől gyorsabban, dinamikusabban játsszák. Az első percektől élvezet hallgatni a muzsikusokat, különösen Cozy Powell-t, aki dobszólóra ugyan nem kap lehetőséget az albumon, ám a dalokban is bőven bizonyítja kivételes tehetségét.
Az anyag első csúcspontja egy bő 11 perces egyveleg, amely a Man on the Silver Mountain-nel indul, majd elhangzik egy blues-betét, amelyben a gitár és az orgona felelget egymásnak, aztán, ahogy ennek a tételnek vége, minden különösebb lacafacázás nélkül belevágnak a Starstruck-ba, majd egy kis Dio-magánszám után (micsoda torok!) ismét visszatérnek a Man on the Silver Mountain-hez.
A lírai Catch the Rainbow a duplaalbum teljes második oldalát elfoglalja: az 1975-ös stúdiólemezen 6 és fél percben élvezhettük, itt bő negyedórán keresztül, ám mégsem tűnik úgy, hogy elnyújtanák, nem válik unalmassá. Az improvizációkra ugyanis éppen ezekben a lassú tételekben nyílik mód. A dallamok hangulatok hullámait borítják ránk; Blackmore nem virtuóz módon teker, hanem érzéssel játszik, és ebben Tony Carey is méltó partnere.
„Előre semmit nem dolgoztunk ki teljesen, kivéve a struktúrát és a befejezést. Nagy szabadságot kaptunk, igazi progresszív rockot játszottunk” – nyilatkozta később a billentyűs.
A harmadik oldalt egy Deep Purple-nóta, a gitáros által komponált Mistreated tölti ki; a Rainbow legénysége csaknem kétszer olyan hosszan játssza, mint ahogy eredetileg a Burn-ön hallható. Az anyag utolsó negyedén pedig a Sixteenth Century Greensleeves és a The Yardbirds-feldolgozás Still I’m Sad osztozik. Utóbbinak nemcsak az az érdekessége, hogy csaknem háromszor olyan hosszú, mint a Rainbow debütalbumán hallható változat, hanem az is, hogy míg az 1975-ös korongon instrumentális nótaként hangzik el, itt szöveggel. Ez a másik olyan kompozíció, amelyben Ritchie látványosan teret enged a gitár-orgona párbeszédnek.
A lemez második csúcspontja számomra a dal utolsó bő két perce, Dio újabb szólója, majd az azt követő döngölő ritmus. A végén pedig zúg a „Rainbow, Rainbow” és a „Zugabe! Zugabe!”… (Annak idején érdekes volt szembesülnöm azzal, hogy a „zugabe” németül jelent ráadást, a legtöbbször mégis a Japánban felvett koncertlemezeken hallani a közönség szájából.)
Bár az On Stage-re nem kerültek fel, tudható, hogy az 1976-77-es koncertsorozat repertoárjában olyan nóták is helyet kaptak, mint a Do You Close Your Eyes (ez lehetett az első ráadásszám, még hallatszik az elején a „zugabézés”); az A Light in the Black (ez pedig a koncertek tényleges záró tétele, hiszen a végén újra felcsendül az Óz, a csodák csodája betétdala); valamint a Long Live Rock ’n’ Roll címadó dala. Nem véletlen, hogy ezeket lehagyták: egyrészt semmi extrával nem szolgálnak, másrészt a Long Live… még kiforratlan, egészen friss nóta, mintha el is rontanák az elejét.
1978-ban látott napvilágot a csapat következő stúdióalbuma, a már említett Long Live Rock ’n’ Roll – nem meglepő módon némileg megváltozott felállással: a basszusgitáros az ausztrál származású Bob Daisley lett, a billentyűszólamok nagyobbik részét pedig a kanadai David Stone játszotta fel (a maradékot Tony Carey).
A lemez megjelenését és egy intenzív, 1977-78-as turnéidőszakot követően Ritchie úgy döntött, hogy szakít a „kard és mágia” témakörével, és a Rainbow zenéjét egy kommerszebb irányba viszi el. Dio nem értett egyet ezzel a változással, ezért 1979-ben elhagyta a csapatot – és néhány évvel később, konkrétan 1982-ben megalakította saját magáról elnevezett „kard és mágia”-zenekarát.
Blackmore állítólag egykori ellenlábasát, a Deep Purple-énekes Ian Gillan-t kérte fel Dio pótlására, de a frontember nemet mondott az ajánlatra. Ritchie-nek így végül Graham Bonnet-tel kellett „beérnie”, és jött a Since You’ve Been Gone időszaka, amelyben a csapat tényleg hátat fordított a misztikus-romantikus témáknak.
Az On Stage 40 évvel ezelőtt látott napvilágot. A Rattle Inc. olvasóinak jelentős része valószínűleg nem is élt még akkor. Ezt az anyagot azonban semmiképpen nem szabad kihagyni a zenei élmények sorából. Az album legendás voltát pedig csak tovább erősíti, hogy a rajta hallható öt muzsikus közül hárman – Dio, Cozy Powell és Jimmy Bain – sajnos már nincsenek köztünk…
