Ha vicces akarnék lenni, mehetne ez a lemezismertető a HETEDHÉT rovatba is, mivel Írország nem az a hely, ahonnan özönlenének a heavy metal bandák, ezért Éire exkluzív területnek számít a fémzene térképén. De itt nincs helye a tréfának, mert az ír Primordial egy komoly és tartalmas koncepcióval felvértezett metal együttes. Talán ők a legismertebbek a zöld szigetről, ami nem véletlen, mert zenéjükkel és gondolatvilágukkal magasan kiemelkednek a nagy átlagból – nem csak hazájukban.
Engem sosem zavart, hogy bizonyos országokból – a „minőség a mennyiséggel szemben” elv alapján – csak egy-egy zenekar vált nemzetközileg ismertté, mert ezek a bandák többnyire különleges színfoltjai a zenei életnek, ami egyedi mivoltukból következik. Leggyakrabban azért, mert megjelennek saját népük zenei gyökerei, még ha nem is olyanformán, hogy folk metal-ként skatulyázhatnánk őket, egyszerűen csak a tradicionális hatás jól kitapintható a dalaikban. A Primordial gyakorlatilag egy ilyen együttes: black metal-ból táplálkozó muzsikájukban megjelennek ír népzenei motívumok, és ebből a kettős behatásból formálódott a saját arculatuk.
A Primordial 1987-ben alakult Pól MacAmhlaigh basszusgitáros és Ciarán MacUiliam gitáros vezetésével, hozzájuk csatlakozott Derek MacAmhlaigh dobos. 1991-ben lépett be Alan Averill „Nemtheanga” énekes a bandába, de az első nagylemez (Imrama) csak négy évvel később látott napvilágot.
Szép lassan építkezett a zenekar, nagylemezeikkel egyre magasabbra tették a lécet, és fokozatosan kialakult az a hangzásvilág és zenei stílus, ami megkülönböztette minden más együttestől a Primordial-t. A To the Nameless Dead a hatodik nagylemeze az ír srácoknak, számomra ezzel a koronggal értek fel a csúcsra. Az utána jövő két album valahogy nem fogott meg, de egyébként azokat sem tartom rossznak. Igazából minden művük magas színvonalon pörög.
Ezen a kiadványon az alapító duón és Nemtheanga-n kívül Simon Ó Laoghaire dobos és Micheál Ó Floinn gitáros játszott, és ez a felállás a mai napig így néz ki.
Ha valamilyen hasonlattal élnék a Primordial zenéjét bemutatva, azt mondanám, hogy egy óriási izzó gömb, ami egy hegyről leszáguldva feléget mindent maga után. Olyan energia és belső tűz feszíti az ír bandát, ami nem sok együttesre jellemző, ehhez a szövegvilág is kitűnően passzol, így ennek végeredménye nem is lehet más, mint egy nem hétköznapi muzsika.
Koncepciójuk középpontjában az ír nép harcai, történelmi eseményei állnak. Ebből könnyen kitalálhatjuk, hogy Írország sem volt soha az a hely, amit Tündérországnak nevezhetnénk. Rengeteg szenvedés és küzdelem jellemezte az írek életét sok száz év alatt, így ez a töméntelen negatívum valósághűen csapódik le Nemtheanga-ék zenéjében.
Találhatók visszautalások a régebbi korokra, amelyek a zenekar pogány szemléletén keresztül szűrödnek át. Ám ezek a szövegek legtöbbször szimbolikusan jelennek meg, nem mindig konkrét események felidézése által. Témáikba beépül az igazság keresése, a kisemberek sanyarú sorsával való együttérzés, az elesett személyekért való kiállás. Szóval, ebből a tragédiákkal átitatott szivacsból a pozitívumokat próbálja kifacsarni a zenekar, még ha csak éppen csurran-cseppen is valami.
Ha félretesszük a szövegeket, és figyelmen kívül hagyjuk a mondandót, szimplán a To the Nameless Dead zenéje is elárulja, hogy milyen hangulat szövi át az albumot – ez egyébként minden kiadványukra igaz. Vannak olyan muzsikák, amelyekkel a sorok tanulmányozása nélkül is könnyű azonosulni, mert olyan képeket képesek lefesteni.
Elég csak az As Rome Burns számot végighallgatni: szinte látom magam előtt a lángoló házakat, a kupacokba hányt emberi tetemeket, a patakokban ömlő vért, a totális káoszt. Azért a „Sing sing sing to the slaves Sing to the slaves that Rome burns” rész megkerülhetetlen, annyira kifejező, ezért muszáj ezt a két sort megemlítenem. Ezek a mondatok egy lelassult rész alatt hangzanak el; remek hangulatfokozó betét. Zeneileg egyszerűen zseniális ez a szám, de a többi dal sem marad el ettől.
A lemezanyag igen változatos, mondom ezt annak ellenére, hogy hagyományosnak mondható refrének nincsenek a dalokban. Van viszont egy olyan zenészgárda, egy riffgyáros duó, akik mindent tudnak a hangszereikkel, és képesek óriási nótákat írni, és van egy karakteres frontember, akit szétfeszít a düh, miközben vokális témáit prezentálja.
A gitárosok mellett meg kell említeni Simon-t, a dobost, mert az ő játéka is rengeteget hozzátesz az együttes karakteres muzsikájához. Kegyetlen erővel és technikával pakol oda, a tamokat és a cineket sem kímélve. De akkor már ne maradjon ki Pól sem: basszusgitárján játszott futamai mennydörgéshez hasonlíthatók.
A nyitódal (Empire Falls) mázsás súlyokkal hömpölyög nyolc percen át, kitűnő riffek görögnek elő a hangfalakból, mindehhez Alan énekével tovább fokozva a teátrális hatást. „Where is the fighting man? Am I he?” De ez nem az a nevetséges „csata metal”.
A Gallows Hymn lágyabb pengetés után durvul be, ebben a dalban sikálnak a gitárok, olyan hangmasszát létrehozva, amely borzongást vált ki belőlem. Málházós tempójú, komor, nyomasztó tétel, és a szöveg – nem mondok vele újat – ehhez igazodik.
Hatalmas kedvencem a Heathen Tribes. Ha eddig is azt állítottam, hogy a zenészek elképesztő dolgokat művelnek, ebben a nótában ez különösen igaz. A dal első felében folyamatosan váltakozik az akusztikus és a torzított gitár, Alan Nemtheanga éneke egy kicsit dallamosabb, kevésbé dühös, inkább reményvesztett, hogy aztán időnként bevaduljon, és a második felében már teljesen eképpen legyen jelen. Fokozódik a feszültség, ezt alátámasztva a hathúros duó hatalmas riffeket csihol ki hangszereiből, annyi témát kiterítve, amelyekből más zenekar több nótát is írhatna.
Szintén favorit – melyik nóta nem az – a Traitors Gate. Itt jól kidomborodik a black metal él, a kegyetlen blastbeat mellett Alan éneke is kellően gonosz, de vannak lassabb kiállások ötletes riffekkel, emiatt a dal nem süllyed az egysíkúság mocsarába. Olyan ez a szám, mint egy hurrikán, de ha már történelmi eseményeket emlegettem, fogjuk rá inkább azt, hogy egy gigászi csata, ahol a két sereg egymásnak esik karddal, pajzzsal, és nincs kegyelem egyik oldalról sem.
Sajnos véget ér a korong a No Nation on this Earth dallal, de nincs okunk a szomorkodásra, lehet újraindítani a lejátszót. Ez egy melankolikusabb nóta, nincs benne olyan szintű őrlés, mint az előzőben, de súlyosságát tekintve nem marad el a többitől. Egy fő riff mentén, monoton tempóban halad végig a nóta, de természetesen ebben is megvannak a kapaszkodók.
Majdnem kimaradt a negyedik szám, a Failures Burden. Kár lett volna mellőznöm, mert ugyancsak kiváló. De már elpufogtattam minden pozitív jelzőt a többi dalra, így már csak ismételni tudnám magam.
Külön megsüvegelendő, hogy a számok hossza átlagosan 7-8 perc körüli, nem a rádióknak készítették a nótákat a fiúk. Akkor van értelme ilyen hosszúakat írni, ha meg is lehet tölteni ötletekkel, és a Primordial esetén fel sem merül a kérdés, hogy tartalmatlan dalokból állna a To the Nameless Dead album. Nálam elfoglalta helyét az örökös kedvencek között.
Leave a Reply