Az ilyen-olyan szavazásokon kitűnt, hogy sokan szeretik a Pink Floyd együttest, ezért bátorkodom megemlékezni a progresszív rock császárainak bemutatkozó albumáról (egyébként pedig ez nem annyira szempont , mivel általában arról írunk itt az oldalon, ami nekünk tetszik, és ez a korong nekem nagyon nagy favoritom).
Mindenki pillantson az évszámra! Igen, nem tévedés, 1967-ben jött ki a Piper…, kereken 50 éve! Fél évszázad, atyaég! Én még akkor nem is éltem, de szerintem a legtöbb olvasónk sem, esetleg még csecsemő vagy kisgyerek volt. Hihetetlen belegondolni, hogy ez már emberöltőnyi esztendő.
Kell-e méltatni a zenekar munkásságát? Nem ismeretlen tény, hogy a Pink Floyd mekkora hatással volt a rock/heavy metal színtérre, zenekarok tömkelege emlegeti inspiráló volta miatt. Zseniális együttes, amelynek sok év alatt rengeteg eladott lemez és nagyszabású koncert övezte pályafutását.
Ezen a korongon úgy hívták a kulcsfigurát, hogy Syd Barrett. Szinte egymaga írta a nótákat, és majdnem minden dalban ő énekel. Sajnos köztudott volt LSD-függősége, ami a művészetére jó hatással volt, de a szervezetére nem. Kis idővel a lemez megjelenése után annyira „bekattant”, hogy kénytelen volt megválni tőle a zenekar. Nagy kár érte, mert elképesztő zenei agy volt. Sokat munkálkodott a gitárral, kereste az új és különleges zenei dolgokat, folyamatosan újított. Többek között felfedezte a torzító és a visszhang adta lehetőségeket, az akkori technikai fejlettséget figyelembe véve kísérletezett a dalszerzés során.
Syd Barrett – gitár, ének – mellett a következő tagok alkották akkoriban a Pink Floyd-ot: Roger Waters – basszusgitár, ének, Nick Mason – dob, ütőhangszerek, Richard Wright – billentyűs hangszerek, ének.
Véleményem szerint a Pink Floyd mindig is megelőzte a korát; talán elsőre a lemezeik nem is hatottak, mert annyira új, különleges és nehezen emészthető volt minden egyes kiadványuk. De az idő őket igazolta, mert szépen lassan behálózta a hallgatót az a hangerdő, amely utána örökre odaláncolta a műértőt. Akit egyszer megérintett a zenekar muzsikája, az soha többé nem tudott szabadulni tőle. De szerintem nem is akart.
Így volt ez a bemutatkozó albummal is. Ilyen zenét senki nem játszott előtte, mind zeneileg, mind szövegileg különleges és egyéni volt a Piper at the Gates of Dawn, amelyhez kellett néhány meghallgatás, hogy megnyíljon. Pszichedelikus rock, így szólt akkoriban a skatulyázás. Nemcsak a zene és az ének volt droggal átitatva, hanem a szövegek is az álmok, mesék, hallucinációk felhőjében lebegnek.
A lemez címe is érdekes: „Az album címe Kenneth Grahame Békavári uraság (The Wind in the Willows) című regényének hetedik fejezetéből származik, amelyben Vakond úr és Patkány úr – miközben a Vidra eltűnt fiát keresik – olyan helyre érkeznek, ahol a Dudás fuvolázik.” – Nos, azt hiszem, ehhez nem kell kommentár. „Ez álmaim legkedvesebb helye, a hely, amely mindig megjelent előttem. Ha máshol nem, itt, ezen a szent helyen biztos megtaláljuk” – mondta Syd.
Vannak olyan mesék (az Alice Csodaországban vagy az Óz, a nagy varázsló), amelyeknek írói valamilyen tudatmódosító szerrel éltek, ez jól érzékelhető műveiken. Ezt a párhuzamot érzem ennél a lemeznél is, csak itt nem egy kerek mese hangzik el, hanem utalások, mondatok, különböző meseszerű történetek zenei aláfestéssel.
Ahogy elindul a korong, az rögtön nem semmi, egyből a mélyvízben találom magam. Szerintem, amikor elsőre feltette a zeneértő ember, néhányuknak az álla a földön csattant a csodálkozástól, mert az Astronomy Domine teljesen átírt minden akkori zenei kódexet. Biztos vagyok benne, hogy nem sok hasonló stílusban íródott dal jelent meg előtte. Igaz, nem ezt hallottam először, hanem a zseniális Voivod-feldolgozást, de egy szuper átiratot ugyan milyen nótából lehet készíteni? Csakis egy zseniális eredetiből.
Hihetetlen fura zenei elemeket tartalmaz a szám, de van egy vezérfonal, amelybe lehet kapaszkodni; elvont, elborult dallamokkal van megtöltve a dal, de mégis befogadható – ha nem is könnyen. Nem vagyok zenész, nem értek a zeneelmélethez, így utánaolvastam a dalnak, hogy milyen a szerkezete, mert abban biztos voltam, hogy formabontó, és valóban azt írták, hogy az Astronomy Domine akkordmenete eltért minden akkortájt játszott muzsikától. Syd LSD hatása alatt írta.
Ezt követően egy „lazább” dal következik (Lucifer Sam), amely kevésbé komplex, mondhatni slágeres, dallam-centrikusabb, de ugyanúgy átszövi a pszichedelia, és közben tempós, rockos nóta.
A Matilda Mother még finomabb húrokat penget, mint az előző dal; simogató és dúdolható benne az ének, de ugye mondanom sem kell, hogy az elvontság ebben a számban is mérvadó, ami tulajdonképpen az egész lemezre jellemző.
A Flaming nem más, mint „utazás egy másik világba”; mondjam, hogy milyen segédlettel? A nótában megszólaló furcsa hangok, hangszerek és a szövegek is ezt a hatást erősítik. Syd éneke pedig ehhez igazodik, és szinte elvarázsolja az embert, majd hagyja, hogy messzire elszálljon ennek segédletével.
Teljesen értelmetlen a Pow R. Toc H. cím, ne is csodálkozzunk, hogy a dal már nem is progresszív, hanem mondhatom azt, hogy avantgárd. Minden tag részt vett a szám megírásában, rendesen szabadjára is engedték a fantáziájukat. Ének nincs, csak különböző zajok, fura állathangok, amelyek kísérik a zongorát. Emiatt a zene egy kicsit dzsesszbe hajlik, természetesen ebben az esetben sem a hagyományos dzsesszre kell gondolni. A nem szokványos hangokat Barrett és Waters szolgáltatja.
Talán a legkeményebb nóta a Take Up Thy Stethoscope and Walk, ami Waters szerzeménye, és ő is áll a mikrofon mögött. Ebben a dalban a gitár és a dob is jobban „odacsap”, de azért az ének hasonlóan dallamos, mint a többi számban, ahol van vokál.
Az Interstellar Overdrive egy pszichoaktív segédanyaggal töltött instrumentális zenerakéta, amely az univerzum meghódítására tör. Ezt is négyen hozták össze, ráadásul majdnem tíz percen keresztül száll az „űrhajó”.
Hirtelen váltással a The Gnome nagyon kellemes dallamokkal érkezik, ehhez akusztikus gitárkíséret dukál. Syd éneke nagyon tetszik ebben a nótában, kellemes, fülbemászó. Ha már bekúszott, ott is marad egész életre.
A Chapter 24 számban is hasonló a képlet: Barrett elvont énekére van kihegyezve a nóta, de jól hallatszik a basszusgitár is, a szintetizátor pedig elkalandozik, elmebeteg módon „húzza a talpalávalót”.
Nem mindennapi hangokkal és dallammal nyit a Scarecrow, és mondjam el újra és újra, hogy Syd Barrett vokálozása ebben is óriási?
Az album a Bike-kal zárul. Érdekes a dal ritmusa, az ének pedig… a szokásos. Egyébként pedig olyan kis kedves, egy picit bárgyú a borultság ellenére is, de mégis jó. A dal vége totális kakofóniába torkollik, azt hiszem, ez méltó zárása a lemeznek.
Volt mindenféle egyéb kiadása az albumnak, így a repertoárban még a See Emily Play, az Apples and Oranges, vagy az Arnold Layne is megtalálható, amelyek kislemezeken is megjelentek.
A legvégére egy érdekes történet Syd Barrett-tel kapcsolatban, amelyet pár éve olvastam. Nem vagyok benne biztos, hogy igaz, de nagyon érdekesen hangzik.
Miután Syd rajta maradt az LSD-n, eltűnt a zenekar és a nyilvánosság szeme elől, a tagok sem találkoztak vele sok éven át. 1975-ben, amikor a zenekar rögzítette a Wish You Were Here albumot, a Shine On You Crazy Diamond felvétele alatt egyszer csak felbukkant a stúdióban, de senki nem tudta, hogy miként került oda. Alig ismerték fel Waters-ék, de amikor rájöttek, hogy ki ő, teljesen ledöbbentek, és sírva fakadtak. És ahogy jött, úgy is távozott, egy pillanat alatt eltűnt. Azt gondolom, mindenki tudja, hogy ezt a dalt róla írták.
Nagy kár, hogy csak ilyen rövid ideig ragyogott az Őrült Gyémánt, de ő mutatta meg azt az utat a többieknek, amelyen elindult a Pink Floyd, majd pár évre rá meghódította a legmagasabb csúcsokat.
Leave a Reply