„Mindegyikünk tudja, hogy mennyi van ebben a csapatban”

Levélváltás Holdampf Gáborral, a Magma Rise frontemberével

Mindenkinek vannak kedvenc zenekarai, zenészei, ez alól természetesen én sem vagyok kivétel. Ami hazánk metal színterét illeti, a Mood 1995 óta van a szívem csücskében, ahogy Holdampf Gábor, Hegyi Kolos és Füleki Sándor is. Gábor és Kolos 2010-ben újra egyesítették erejüket, amelynek eredményeként létrejött egy zseniális doom metal zenekar, a Magma Rise. Kérdéseimre Holdampf mester adta a válaszokat.

Dávid László: Gábor, köszönöm szépen, hogy elvállaltad az interjút, és sok szeretettel köszöntelek a Rattle Inc. nevében! Ha nem haragszol, egy kicsit visszakanyarodnék a múltba. A csapatból 2012-ben kiszállt Janó Misi, akinek a helyére Füleki Sanyi érkezett. Mi volt Misi távozásának az oka?

Holdampf Gábor: Logisztikai problémáink voltak. Misi Dunaújvárosból nehezen tudott a próbákra jönni úgy, hogy akkoriban kezdett az új melóhelyen dolgozni, ráadásul három műszakban, ami még inkább nehezítette, szinte lehetetlenné tette a közös próbákat. Így aztán sajnos nem tudtuk közösen folytatni. A The Man in the Maze már gyakorlatilag trióban készült, úgy is vettük fel.

D. L.: Sanyira állandó tagként gondoltatok, vagy kisegítő jelleggel szállt be a zenekarba?

H. G.: Hogy őszinte legyek, nem emlékszem, hogy esetében az állandó tagságon kívül egyáltalán más is szóba került volna. 🙂 Szerintem nem is beszéltünk erről… szóltunk neki, ő pedig örömmel csatlakozott hozzánk, de aztán neki is bejött egy új munka, időzítésproblémák adódtak, szóval kísértetiesen hasonló volt a két helyzet. De jó volt az a néhány közös buli… 🙂

D. L.: Sanyit egy évvel később Herczeg Laci váltotta; rajta kívül mást is kipróbáltatok, meghallgattatok, vagy egyből rá esett a választásotok?

H. G.: Nem, nem volt meghallgatás, szerintem ilyet soha nem is csinálnánk. 🙂 Tekintve, hogy milyen korosztály vagyunk, milyen stílusú zenét játszunk, mennyire vagyunk elviselhetők, és ehhez ki passzol emberileg, csak ezeket figyelembe véve alapból szinte mindenki kiesik a rostán. 🙂 🙂 🙂 Nem is volt más jelöltünk; Lacit ismertük, zeneileg nem volt kérdés, egy dolog miatt volt csak dilemma… hogy nagyon sokat beszél :-), úgyhogy folyamatos „meghallgatás” van 🙂 🙂 🙂 🙂 :-). Remek ember, megbízható, abszolút jól érezzük magunkat így négyesben, mindig, minden körülmények között. Családi zenekar ez.

D. L.: A 2013-as The Man in the Maze albumot a HangSúly Zenei Díj éves szavazásán az Év Albumának választották a zsűrizésben részt vevő internetes rockmagazinok szerkesztőségei. Számotokra ez komoly elismerés volt? Egyáltalán számítottatok egy ilyen díjra?

H. G.: Egyáltalán nem számítottunk rá. Megtisztelő volt.

D. L.: 2016-ban a False Flag Operation EP-vel jelentkeztetek; ez az anyag mennyiben tér el, esetleg hasonlít a korábbi kiadványaitokhoz?

H. G.: Így ezt nem vizsgáltuk, a következő pár dalunkat vettük fel. Talán a Trading Time az, amely a maga 10 percével érdekes volt ilyen szempontból, ilyet ugyanis azelőtt nem csináltunk. Az egy ilyen „Az utolsó kapcsolja le a villanyt!”- típusú dal. 🙂 🙂

D. L.: Hogyan zajlik nálatok a dalszerzés folyamata? Csapatmunkában dolgoztok?

H. G.: Igen, abszolút.A próbahelyen állnak össze a dolgok, riffeket, vázlatokat öntünk dalformába. A régisulis módon dolgozunk, annyi csak az eltérés, hogy előtte otthoni hallgatással kirostáljuk azokat a témákat, amelyekkel foglalkozunk. Koli vagy Herci körbeküldi őket, aztán megnézzük, hogy atomtöltet van bennük vagy csak egy kis szellentés. 🙂 Ehhez viszonyítva dől el a témák sorsa. 🙂

D. L.: Miután az ország különböző pontjain éltek, hogyan tudjátok a próbákat megvalósítani?

H. G.: A zenekar Pesten működik, ott próbálunk. Nem túl sűrűn, de havonta egyszer azért összejövünk. Egyébként pedig mindenki otthon nézegeti a dolgait. Akkor jövünk össze, ha dalokat írunk vagy ha koncertre készülünk.

D. L.: Kinek az ötlete volt a Trouble-feldolgozás, és hogyan sikerült megvalósítani, hogy Butch Balich (Argus) énekelje fel a nótát?

H. G.: Butch az egyik doom fórumra írt egy kis üzenetet, hogy nagyon régi vágya felvenni ezt a dalt, és társakat keres, akikkel megcsinálhatná. Mivel már korábbról ismertük egymást, jeleztem neki, hogy itt egy egész zenekar, nem kell külön hangszereseket toboroznia; felveszzük, aztán csinálunk vele valamit, valamilyen formában kijön majd. Így is lett. Közben persze eltelt kb. egy-másfél év, mert kivártuk, amíg az aktuális Magma-dalok is összeállnak, aztán megcsináltuk. Azt hiszem, jó kis verzió lett. Még Rick Wartell, a Trouble egyik gitárosa is írt, hogy milyen jó kis súlyos verziót hoztunk össze. 🙂

D. L.: Idén egy speciális 10” EP-vel, az At the Edge of the Days-zel rukkoltatok elő. Hol és hogyan zajlottak a felvételek? Mennyi idő alatt sikerült rügzíteni a nótákat?

H. G.: Egy nap alatt felvettük a két dalt. Egy dolog befolyásolja azt, hogy mindig gyorsan dolgozunk: az anyagiak. Másrészt egyben szoktuk feljátszani az alapokat, ez így gyorsabb és Hidasi Barnával is ez egy nagyon jól bevált módszer; már a harmadik közös munkánk volt ez, és nagyon jól működik a felállás. Kb. mintha zenekari tag, hangmérnök és producer is lenne egyben.

D. L.: Kérlek, hogy mondj el minden lényeges információt a kiadványról!

H. G.: Egy kétszámos EP-ről van szó, amely CD- és 10 inches fekete, illetve narancsszínű bakelitlemez-formátumban is megjelent. Az anyagot itthon a Nail, külföldon a német Daredevil Records terjeszti, mostantól a kinti koncertjeink szervezéséért is ők a felelősek.

D. L.: Az EP-n hallható a Black Sabbath A National Acrobat című dalának feldolgozása Karl Agell tolmácsolásában. Miért pont erre a dalra esett a választásotok?

H. G.: Egy klasszikusról van szó, amely szövegileg és zeneileg is abszolút illeszkedik a zenekar szellemiségéhez, ráadásul Karl ezt hajdanán néhányszor játszotta is a C.O.C.-vel élőben.

D. L.: Könnyű volt Karl-t rávenni az együttműködésre?

H. G.: Igen. Boldogan vállalta, sőt valamiféle közös klipre is ajánlott lehetőséget, ami nyilván nem egyszerű, hiszen távol élünk egymástól. Valamilyen megoldást mi is és ő is szeretne találni.

D. L.: Ismered, kedveled Karl jelenlegi bandáját, a King Hitter-t? Van esetleg valamilyen információd a Leadfoot-ról, illetve Agell Blind projektjéről?

H. G.: Nagyon tetszik a King Hitter anyaga, mint ahogy a Leadfoot-ot is kedvelem. Sajnos, néhány koncerten kívül nem sok információt tudok róluk. Korábban volt arról szó, hogy a Blind projektet Európába is megpróbálják elhozni, de valami miatt ez nem jött össze.

D. L.: A 10” EP a Daredevil Records gondozásában látott napvilágot. Kizárólag erre az egy kiadványra szól az együttműködésetek, vagy esetleg további kooperáció is szóba jöhet? Netán a harmadik albumotokat is kiadnák?

H. G.: Ez a dolog még képlékeny, meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok. Mindenesetre már az nagy előrelépés, hogy a promociót profin megcsinálták, az anyag minden nagy és kisebb platformra eljutott, ami eddig nem volt jellemző. Ez annak a fényében, mondjuk, különösen szomorú, hogy a korábban említett The Man in the Maze” itthon, ahogy te is említetted, az év lemeze lett, de a kutya sem tudott róla semmit, mert a kiadó részéről semmiféle külföldi promoció nem történt. A False Flag-et ugyanígy fel lehetett volna építeni, ezért is került mellé a The Man…, és jött ki együtt a kettő gyönyörű digi formátumban – hogy aztán azzal se történjen semmi. Ezen a Daredevil most remélhetőleg változtatni fog, bár egy kétszámos EP promotálása nem egyszerű dolog.

D. L.: Hány példányban jelent meg a lemez?

H. G.: Összesen 250 példány látott napvilágot, ebből 100 narancs és 150 fekete.

D. L.: Egy ötállomásos német turnét bonyolítottatok le az Asphalt Horsemen társaságában. Hogy sikerült a körút? Hogyan fogadták a rajongók a zenekarokat? Milyen élményeket, tapasztalatokat szereztetek?

H. G.: A hétközi bulikon minimál nézőszám volt, ami sajnos arrafelé is tendencia (már ami az ilyen underground bulikat illeti), ahogyan erre a szervezők már korábban is felhívták a figyelmünket. A péntek-szombat lényegesen nagyobb látogatottságot jelentett. Az viszont örömteli volt, hogy olyan masszív rajongók is megjelentek, akik a csapatot korábbról ismerték, és hétközi buli esetén akár még a hosszabb utazást is bevállalták, hogy láthassanak minket, és emiatt minden egyes koncerten megvolt az a plusz töltet, ami aztán remekké tette az estét. Arról nem is beszélve, hogy a lemez-, illetve a pólóeladások folyamatosan, minden bulin nagyon jól működtek.

A turné után néhány nappal volt szerencsénk a bécsi Doom over Vienna fesztiválon is játszani, ahová már korábban is meghívást kaptunk. Telt háznak, remek időpontban, és mondhatom, hogy nagyon nagy sikerrel játszottunk. Kiváló buli volt, és rengeteg egészen távolról érkezett rajongó előtt léphettünk fel.

D. L.: Mik a további terveitek a Magma Rise-zal?

H. G.: Ahogy már említettem, végre megvalósulni látszik egy normálisabb külföldi terjesztés, különös tekintettel Németországra, ahonnan két napja kaptuk a hírt, hogy a legnagyobb online – vinylterjesztésre szakosodott – cég is terjeszteni fogja az EP-t. Ahogy remélhetőleg majd a korábbi LP-t is. A promócióban már most látható előrelépés, bár az nem nagy művészet a korábbi, gyakorlatilag 0 értékhez képest. 🙂 🙂 A terv az, hogy ezt egyenesbe hozzuk, vagyis hogy a korábbi anyagokat is megismertessük ezeken a csatornákon keresztül az érdeklődőkkel.

Nyilván mindegyikünk tudja, hogy mennyi van ebben a csapatban: itt aztán senki nem feszül meg azért, amiért csak egy profin működő hobbizenekarban játszik. 🙂 Ez elsősorban arról szól, hogy úgy csináljuk, ahogy jólesik. Persze fontos, hogy legyen visszajelzés, de szerencsére abban nincs hiány. A közeljövőben elkezdünk új témákat összerakni, aztán meglátjuk.

D. L.: Abszolút nem bántó szándékkal kérdezem: van-e esélye annak, hogy – ha csak egy koncert erejéig is – összeálljon a Mood?

H. G.: Ezt a kérdést folyamatosan felteszik… Most sem látom reálisnak a dolgot, bár jövőre lesz 25 éve, hogy megalakult a zenekar, és tekintve, hogy vannak olyanok, akik lassan már névnapok kapcsán is koncerteket promotálnak, akár aktuális is lehetne. 🙂 Az igazság azonban az, hogy eddig akárhányszor futottunk neki, mindig elakadt valamin a dolog.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy egy 16 évvel ezelőtt lezárult történetről beszélünk, akkor volt utoljára színpadon együtt a zenekar, szóval nem úgy ment, hogy az utolsó hang még le sem csengett, és már le volt kötve a „nagy visszatérés” időpontja… Egy igazán alapos programra (márpedig csak annak volna értelme) való felkészüléshez hónapokra lenne szükség, mindent újra össze kellene rakni. A Kolos-Sanyi kettős gitárilag nagyon meg volt komponálva, azt gyakorlatilag újra kellene tanulni, ugyanúgy, mint a többieknek.

Abban sem vagyok biztos, hogy az az öt ember, aki utoljára alkotta a Mood-ot, újból érdeklődést mutatna. (Koltay) Tamásról például, ha nem tévedek, pár éve az volt az utolsó információ, hogy ő nem csinálná. Nyilván nem vagyok tisztában a jelen helyzettel, de ha továbbra is így van, akkor már nem az eredeti felállás lépne színpadra.

De ha mindenki benne is lenne, egy koncertért semmi értelme nem volna ekkora munkának. Egy hosszabb, egy-két éves periódusra kellene tervezni, itthoni és külföldi bulikkal, fesztiválokkal, amire az esély, tekintve a jelenlegi helyzetet, minimális. Csak úgy lenne értelme mindennek, ha valamilyen színvonalas, komoly kiadvány is megjelenhetne az újjáalakulás kapcsán; ha mögénk állna egy kiadó, esetleg születnének új dalok. De ki lenne az, aki manapság mindezt bevállalná??? A Mood a fénykorában sem volt egy ismert csapat, és azóta majdnem 20 év telt el. Anno lefutottuk azokat a köröket, amelyeket lehetett…

D. L.: Gábor, köszönöm szépen a válaszaidat, és további sok sikert kívánok!

H. G.: Mi köszönjük a lehetőséget!