A mai napig nem értem, hogy Dave Mustaine hogyan tudott – Ozzy Osbourne-hoz, valamint sok más zenészhez hasonlóan – becuccozott, szétcsapott, alkoholos befolyásoltság alatt álló állapotban briliáns lemezeket összehozni. Noha a Killing is My Business…and Business Is Good! nem feltétlenül a kedvenc Megadeth-albumom, az nem képezi vita tárgyát, hogy a Peace Sells…But Who’ Buying?, a So Far, So Good…So What! és a Rust in Peace mesterhármasként vonult be a thrash metal történelmébe.
Köztudott, hogy az excentrikus, nehezen kezelhető, akkoriban teljesen antiszociális életmódot folytató Mustaine-t a Metallica elleni bosszúhadjárat fűtötte, nehezen emésztette meg (inkább sehogy sem), hogy kitették a szűrét a csapatból, hogy egykori csapattársai szupersztár státuszba kerültek, aminek anno minden lehetséges fórumon és platformon hangot is adott: „Miután kirúgtak, egyetlen dolgot akartam: vért. Az ő vérüket. Gyorsabb és súlyosabb zenét akartam játszani, mint a Metallica.”
Ma már felesleges azon polemizálni, hogy ez mennyire sikerült neki, a lényeg az, hogy egyáltalán nem vallott szégyent, a lehető legmagasabbra tornászta fel együttesét. Abban, hogy mindez sikerült neki, két zenész óriási szerepet játszott: Chris Poland gitáros, illetve Gar Samuelson dobos (R.I.P.). Az is köztudott, hogy utóbbiak sem voltak szentéletűek, bőven kivették a részüket a kábítószerfogyasztásból, így mire elérkezett a harmadik Megadeth-album felvételének ideje, Chris-t és Gar-t is kirúgta a zenekarvezető, helyettük pedig Jeff Young gitártanárt (aki kevesebb, mint 30 perc alatt szedte le Chris szólóit a Peace…-ről, és aki előtt Mustaine az ex-Malice, Metal Church bárdistával, Jay Reynolds-szal próbálkozott), valamint Charles Conrad „Chuck” Behler-t vette be (aki Samuelson technikusa volt).
Harmadik nekifutásra tehát a So Far… érkezett (1988. január 19.), egyben ez az egyetlen Megadeth-korong, amelyen Jeff és Chuck játszottak. Erre sem ők, sem a rajongók nem gondoltak volna akkoriban. A lemez turnéja 1988. január 1-jétől augusztus 20-ig tartott, mégpedig az alábbiak szerint: indult két amerikai bulival, ezt követte négy kanadai, majd 91 újabb amerikai előadás (közbeiktatva egy kanadait), majd május 20-án átrepültek Európába (ahol május 29-ig tartózkodtak), és többek között a hollandiai Aardshock fesztiválon léptek fel. Ezt követően jött egy nyolc-, valamint egy ötállomásos japán kör, végül pedig két amerikai és egy angol koncerttel (Monsters of Rock fesztivál) ért véget a lemezt népszerűsítő körút.
Ez az anyag a „közbeiktatott”, tehát az 1988. április 18-án, a torontói Concert Hall-ban rögzített programot tartalmazza. Mustaine és Dave Ellefson basszusgitáros is minden tiszteletet megérdemel, mert a bulikra azért csak összeszedték, úgymond, odatették magukat, nem csesztek ki a rajongókkal. Az est folyamán az új albumról hat tételt vezettek elő (csak az 502 nem került terítékre), illetve olyan klasszikusokat játszottak el, mint a Wake Up Dead, a The Conjuring, a Peace Sells…, és értelemszerűen a Mechanix sem maradhatott ki a korai Megadeth programjaiból. Sőt, Behlernek még egy dobszólót is engedélyezett Mustaine.
Hallható, hogy egyben vannak, jó a hangulat és a hangzás (a szerzeményekről már nem is beszélve: a So Far… egyértelműen méltó utódja lett a Peace Sells…-nek).
Az már más lapra tartozik, hogy a Countdown to Extinction-nel ők is a rádiókat célozták meg, eltökélt szándékuk volt, hogy bekerüljenek a fősodorba. Számomra a Cryptic Writings-ig létezik a ’deth; kétségtelen, hogy a ’80-as években sokat tettek a thrash metal népszerűsítéséért. Ezen a felvételen a fénykorát élő Megadeth hallható.
Leave a Reply