Az USA Georgia államából származó Mastodon sikertörténetét a magyar rajongók is folyamatosan nyomon követhették, legalábbis a kezdeteknél ott lehettek. Az a 2003-as gödöllői koncert minden túlzás nélkül legendássá vált. Akkor előzetesen még csupán annyit tudhattunk, hogy két egykori Today Is The Day tag bandája lép fel a Wall Of Sleep és a High On Fire társaságában… Azóta is állandó beszédtéma a buli azok körében, akik ott voltak.
A kvartett tábora persze megsokszorozódott az akkori időkhöz mérten, és nem kevés fiatal itthoni rajongójuk jár rendszeresen a szomszédos vagy a közeli országokba Brann Dailor-ékért, ha éppen nincs lehetőség idehaza látni őket – hozzájuk pedig a régiek közül is csatlakoznak néhányan. Nem véletlenül, mert ha van olyan zenekar manapság, amelyik tesz azért, hogy minden alkalommal érdemes legyen megnézni őket, akkor az a Mastodon. Ezúttal a turnécsomag (amelyből egyébként mindenki megfordult már hazánkban) és a Neurosis-os Scott Kelly előre beharangozott vendégszereplése volt az a bizonyos meggyőző érv.
Legyen szó bármilyen turnéról vagy fesztiválról, nem mondhatnám, hogy mostanában ritkán csúszunk bele poszt-rock stílusú vendégzenekar(ok)ba, de amíg jó eresztés jön, addig ezzel sincs semmi gond. Én, hogy mást ne mondjak, a God Is An Astronaut fellépését műélveztem idén nyáron a Brutal Assault-on. Hozzájuk képest a chicagói Russian Circles nyersebb megszólalású, vonalasabb, akár rockosabbnak is nevezhető, ám így is kellően izgalmas. A gyér világítás szintén azzá tette a triót, viszont (ahogy a nyitóbandákkal gyakran megesik) mire az ember rendesen rájuk tudott volna hangolódni, már véget is ért a műsoruk.
A Red Fang súlyos stoner muzsikája élőben könnyebben talál utat magának a hallgatósághoz, és a korosodó portlandi arcok oda is tették magukat becsülettel, ám hiába a tőlük megszokott feszes, húzós összjáték, mert a tompa és aránytalan sound úgyszólván hazavágta őket. Eddigi pesti bulijaikra csakis jó érzésekkel gondolok vissza, de ez a jelenésük most felejthetőnek bizonyult számomra.
Szó, ami szó, az őselefánt-dübörgés sem most szólalt meg a valaha hallott legkiválóbb hangminőségben, de azért nem volt vészes a dolog. A vizuális adalék megint nagyszerűen egészítette ki a zenét, ugyanakkor nem vonta el a figyelmet a négy tag teljesítményéről. Az pedig köztudottan professzori. A korábban gyakran – nem ok nélkül – bírált dallamos ének is fényéveket javult mára. Ami nekem a leginkább megdöbbentő az egészben, hogy Brann mit képes élőben kihozni magából ilyen téren, miközben lélegzetelállító témákat üt.
A sűrűn tetovált vadember, Brent Hinds gitáros esetében, mondjuk, csínján kell bánnunk a dicsérő jelzőkkel, bár a többszólamú vokálokba az ő hangja is szépen belesimult. Régen kialakult benyomás nálam, hogy a csapat három frontemberrel dolgozik, akik közül Troy Sanders bőgős a legaktívabb a színpadon (konferálni is ő szokott, Dailor pedig levonuláskor, búcsúzóul intéz néhány szót a nagyérdeműhöz), míg Bill Kelliher csak néha lép a mikrofonhoz, és általában véve is megelégszik az egy helyben lecövekelve gitározással a rendezői jobbon. Holott ez nem holmi beleszarós hozzáállást sugall, ráadásul aznap este a vártnál is jobban bemozdult.
Egy Mastodon koncertben az a jó, hogy sosem beszélhetünk előre kiszámítható programról. Lehet bármilyen népszerű a 2004-es datálású Blood and Thunder, vagy az utóbbi idők terméséből a The Motherload, illetve a High Road, barátaink bármikor dönthetnek úgy, hogy akár mindhármat elhagyják. Ez most egy ilyen alkalom volt. A középpontban továbbra is az Emperor of Sand album állt – az ugyancsak idei EP anyaga kimaradt a szórásból –, utána négy dallal a Crack the Skye képviseltette magát a legmarkánsabban.
Aki pedig arra tippelt, hogy Scott Kelly felbukkanása ürügyén több korai nóta kerül elő, annak nem jött be a számítása, mert bár értelemszerűen csupa olyan tételben működött közre a meglehetősen rozzant kinézetű veterán, amelyekben anno így vagy úgy benne volt a keze, de történetesen az Emperor…-ról a Scorpion Breath vagy a három évvel ezelőtti Diamond in the Witch House is ilyen. Sőt, az első lemezről egyedül a Mother Puncher ment le, még a főműsorban…
A Mastodon ezúttal a régi jó barát csatasorba állításával játszotta ki az aduászt. Mindkét fél részéről szimpatikus húzás volt ez, hiszen az atlantaiak ily’ módon némi extra reflektorfényt irányítottak az „öregre”, ő pedig volt olyan jó fej, hogy a számtalan különböző projektje (a jövő év elején John Judkins-szal turnézik majd Európában) mellett erre a kiruccanásra is szakított időt.
Nekem a csúcsot továbbra is a Crack…-korabeli és a tavalyi bécsi fellépés jelenti a zenekartól (igazság szerint jobban örültem volna, ha ismét az Arenában tartják a bulit), na persze a gödöllői esemény mellett, de természetesen így sem bántam meg a „szomszédolást”.
Max Otto von Stirlitz
Leave a Reply