Hajas – 1. rész

Rattle Inc.: Hajas mester, köszönöm szépen, hogy elfogadtad az interjúfelkérést! Mindenekelőtt egy rövid bemutatkozást kérek szépen tőled!

Hajas: Csao, Laci, inkább én köszönöm a felkérést, és persze üdv a Rattle olvasóinak! Hajas vagyok, 39 éves, hetero. 🙂 2000 és 2015 között csináltam a heavymetal.hu nevű internetes metal újságot, azóta pedig a No Obligation című nyomtatott fanzine-nel bénázom, de gondolom, ezekről lesz még szó. Imádom a gyerekeimet, bár néha rosszabbak, mint bármelyik Tankard-lemez. 🙂

Rattle Inc.: Mikor, hogyan, kinek/minek a hatására kerültél kapcsolatba a metal zenével? Mi fogott meg ebben a stílusban?

Hajas: Az évek során egy párszor már készítettek velem interjút, de ezt az ultra ciki sztorit szerintem még sehol nem meséltem el. ’86-ot mutat a naptár, tehát nyolcéves vagyok. Épp vasárnap délelőtt van, és nézem a TV-ben a Zenebutikot, amikor is az a félkegyelmű Juhász Előd a szokásos selypítős, raccsolós stílusában benyögi, hogy „Következik a Scorpions együttes, akiket úgy hívnak: A Rock Rémei.” 🙂 A Coming Home klipje volt ez, egyben az első metal szám, amit életemben hallottam. Tudom, hogy hülyén hangzik ilyet mondani egy Scorpions nótára, de az agyam eldobtam, hogy milyen hihetetlenül extrém és brutális. 🙂 Amúgy a második és a harmadik bandám az Accept és az Iron Maiden volt, a tököm tudja már, milyen sorrendben. Ma már nem hallgatok ilyen zenéket (Maident persze igen), mert a komorabb, súlyosabb muzsikák felé fordultam, de nem akarom letagadni, hogy honnan jöttem.

Rattle Inc.: Melyek voltak a legelső albumok/előadók, amelyeket felfedeztél, illetve meghallgattál? A metalon belül van-e kedvenc irányzatod, vagy mindenevő vagy?

Hajas: Az első három bandát már megneveztem. Alapvetően két vonal áll különösen közel hozzám. Egyrészt a Black Sabbath és annak a jobbfajta gyermekei, azaz a C.O.C., a Kyuss, a Candlemass, a Trouble, az OverSoul, a Down, a Memory Garden, satöbbi. A másik nagy kattanásom a kilencvenes évek modern metalja. Nemcsak a Big Three jön be (Pantera, Machine Head, Fear Factory), hanem az olyan alulértékelt, de isteni bandák is, mint a Grip Inc., vagy a Channel Zero. Hangsúlyozom, ez csak a két alapvető vonal, rengeteg minden mást imádok: Paradise Lost, Dickinson szólóban, Neurosis, Danzig, Chelsea Wolfe, Royal Thunder, Iron Maiden, Death, Hatebreed, Emperor, Sting. Nem vagyok cső, és nem érdekel a műfaj: ami ott van, az ott van!

Rattle Inc.: A metalon belül melyek azok az irányzatok/előadók, amelyektől a hideg ráz ki, amelyeket egyáltalán nem szeretsz?

Hajas: Emlékszel, amikor az ezredforduló környékén, vagy inkább a nullás évek elején volt ez a true-nu ellentét? Nekem ezzel nem volt gondom, mert mindkettőt betegesen rühelltem. 🙂 Ki nem állhatom ezeket a dáridózós kútmérgezéseket sem, mint például a Sabaton vagy a Korpiklaani, illetve inkább kérnék egy tornádót a házunkra, mintsem hogy kommersz magyar rockzenéket hallgassak: Edda, Ossian, Akela, Junkies, Alvin, Kárpátia, Alcohol, satöbbi.

Rattle Inc.: A gyűjtőszenvedélyed mikor alakult ki? Mekkora kollekcióval rendelkezel?

Hajas: Az első CD-m, azt hiszem, az Angel Dust volt a Faith No More-tól, ’93 nyarán, illetve nem sokkal utána az Anthrax-től a White Noise, majd a Megadeth Countdown-ja. Nem vagyok nagy gyűjtő, kábé 500-600 CD-m lehet, de ez csak tipp. Fontosnak tartom, hogy az igazán jó lemezek eredetiben legyenek meg, de nem vagyok egy Bill Gates, hogy mindent megvegyek, ami csak egy picivel átlag fölötti. A mai napig szoktam CD-t vásárolni, és azt szeretném üzenni a Rattle olvasóinak, hogy ők is így tegyenek. Elismerem, hogy így kevesebb jut a marhaságokra (cigi, pia, menő telefon, szép cipő), de a kedvenceinknek szükségük van erre, plusz hallgatóként is teljesen más élmény egy eredeti hanghordozó, mint ezek az impotens mp3-ak és streaming-ek.

Rattle Inc.: Melyek a gyűjteményed legféltettebb kincsei?

Hajas: A legjobban nyilván azokat a lemezeimet féltem, amelyeket interjúzáskor írattam alá, névre szólóan: Hatebreed, Paradise Lost, Neurosis, Suicidal Tendencies, Trouble, nem is sorolom. Mondjuk, az se gyenge, hogy vannak olyan cuccaim, amelyeket nemcsak egy-egy személy írt alá, hanem a teljes banda, például a Slayer vagy a Pantera. Nem tudom, emlékszel-e, de ’98-ban voltak dedikálások a koncertek előtt az MCD-ben. Oda mindig vittem a CD-imet.

Rattle Inc.: Esetleg a fanzine-eket is olvastad, gyűjtötted? Benne voltál a ’80-as évek kazettacserélgetős underground-jában?

Hajas: A haverokkal millió kazit cserélgettünk, másolgattunk a nyolcvanas években (elvégre még csak általános iskolába jártam, nem tudtam mindig eredetit venni), de az a klasszikus, külföldre postázós vonal nekem kimaradt. A legfrankóbb fanzine-ek az ezredforduló környékén voltak: From The Abyss, Shock!, Wackond. Ezeket mind szerettem, de a legnagyobb isten a Vol. 10 volt. Épp a napokban kaptam elő őket, és bár mai fejjel már látom a Vol. 10 hibáit (nyelvtan, helyesírás), mégis azt mondom, hogy ők voltak a valaha létezett legütősebb magyar fanzine.

Más kérdés, hogy az emberekben nincs kitartás, és idővel megszűnnek ezek a fanzine-ek. Én már 17 éve folyamatosan nyomom a firkászást, nem keresek vele, és a munkahelyem mellett pluszban még srácaim is vannak, de képtelen lennék abbahagyni. Ne számoljuk össze, hány fanzine, magazin vagy újságíró szállt már ki a buliból pár év után, és ez szerintem cink. A legjobban amúgy akkor háborodtam fel, amikor éppen ebben a rovatodban készítettél interjút egy ex-rock újságíróval, aki azon vinnyogott, hogy nem tud megélni belőle, úgyhogy abbahagyta. Aki ezt pénzért csinálja, azt inkább nem minősíteném, mert nem tudnám európai stílusban előadni magam.

Rattle Inc.: Egyetértesz azzal, hogy a ’80-as évek volt a metal fénykora?

Hajas: Nagyon nem. Lehet, hogy részben az akkori tinédzserkorom miatt (hisz mindenki számára azok a legmeghatározóbb évek), de nálam a kilencvenes évek volt a csúcs. Pantera, Alice In Chains, Nevermore, Tool, Kyuss, Stone Temple Pilots, Grip Inc., Trouble, Emperor, Life Of Agony, Channel Zero, Death, Refused, Queensryche, Faith No More, Suicidal Tendencies – soroljam még? Ezek a bandák már vagy feloszlottak, vagy fel kellett volna, mert megfáradtak (a Trouble és a Suicidal kivételek, ők még mindig jók).

Rattle Inc.: Számodra a metal csak egy zene vagy életforma/életérzés? Mi a véleményed azokról, akik egy idő után hátat fordítanak a metalnak, és megtagadják múltjukat?

Hajas: Nem érdekelnek a külsőségek. Kimondottan betegesnek tartom, amikor valaki nagyon metalos, tehát nyáron, a negyven fokban is felveszi a bőrnadrágot – anyád! 🙂 A kemény zene viszont örökre fontos lesz számomra, és szerintem, aki cserben hagyja ezt a világot, az ugyanolyan kis langyi pöcs, mint azok, akik – a korábbi példánál maradva – ráunnak a metal újságírásra vagy akár a zenélésre. Mindig csak a pénz, a karrier – ez beteges dolog. Engem tényleg rohadtul zavar, hogy a mai világban már nincs kitartás az emberekben egy értelmes, kreatív hobbi iránt. Sajnálom, ha valakit megbántottam (bár igazából nem:)), de így gondolom.

Rattle Inc.: Tudsz azonosulni a szövegekkel? Egyáltalán foglalkozol a dalok mondanivalójával?

Hajas: Nálam Mike Muir az isten – vicces, bunkó, de mindig van mondanivalója –, de általánosságban véve is plusz pont a zene mellé, hogy érzelmileg megérintsen a szövegvilág, vagy legalább hangulatos és egyedi legyen, lásd Gaobr-t a Watch My Dying-ból, hogy magyar példát is mondjak. Egyébként hihetetlen, hogy például a Sepulturának vagy a Slayernek milyen bűn rossz szövegei vannak, nem beszélve Paksi Endréről. Szerintem az emberek többségét nem érdeklik a szövegek (más kérdés, hogy ha, mondjuk, felteszed a Reign In Blood-ot, akkor a zene annyira telitalálat, hogy szemet tudsz hunyni a dalszövegek fölött).

Rattle Inc.: Az adott muzsika hangulata is fontos számodra? Mitől függ, hogy mikor mit hallgatsz?

Hajas: Szinte csakis az számít, persze a hitelességen kívül. Ha őrjöngeni akarok, akkor felrakok egy Hatebreed, egy Bury Your Dead, egy Morbid Angel vagy egy Pantera lemezt, de ha laza kedvem van, akkor ott a C.O.C. vagy a Kyuss. Ha intelligens muzsikára vágyom, akkor rendelkezésemre áll az Iron Maiden, a Death, a Queenryche, a Neurosis, satöbbi. Ha komor, szomorkás muzsikát szeretnék hallgatni, akkor Chelsea Wolfe, Candlemass, Paradise Lost, satöbbi lehetnek a helyes választások. Nem is sorolom, egyszerűen hajmeresztő, hogy milyen sokszínű a kemény zenék világa, és aki cső, az csak magával szúr ki.

Rattle Inc.: Szerinted van a metalnak összetartó ereje?

Hajas: Szerintem nincs. Olyat el tudok képzelni, hogy két ember összehaverkodik, mondjuk, egy koncerten, de tudod, a magyar underground is olyan, mint maga az ország: irigykedések, gonoszkodások mindenhol. Aki pedig próbál valamit tenni a kedvenc muzsikájáért, abba még bele is rúgnak. Az a vicc, hogy például a netes fórumokon iszonyú kiemelkedő muzsikusokra szoktak olyanok ugatni, akik nem vesznek lemezeket, meg úgy általában semmit nem tudnak felmutatni. Oké, hogy senkiháziak, és semmivel nem támogatják a műfajt meg a kedvenc zenekaraikat, de legalább ne felejtsék el, hogy hol a helyük.

(holnap folytatjuk)