Enslaved: E (2017)

Amikor túl voltam az első meghallgatáson, lelkendezve kezdtem tervezgetni az ismertetőt, mert úgy véltem, hogy telitalálat ez a mű, és még esélyes is lehet nálam az év albuma címre. Gondoltam, még pár figyelmes belefülelés, aztán jöhet a kritika, amelyben az egekig magasztalom a lemezt. Ehhez képest nem ez történt. Elbizonytalanodtam, mert nem megnyíltak a nóták, hanem elrejtőztek, sűrű homályba burkolóztak.

Fura érzés, mert ritkán történik velem ilyesmi. Egy idő után le is tettem arról, hogy írok az Enslaved 14. nagylemezéről, mert nem szerettem volna rosszat nyilatkozni az E-ről; mondjuk azt, hogy unalmas. Sokat vacilláltam, mi legyen. Úgy voltam vele, hogy adok még neki esélyt, és meghallgatom néhányszor, majd ezután döntök a sorsáról. Döntöttem, megírtam az ismertetőt, de kicsit formabontóan.

Általában egy lemezkritika szubjektív, az adott mű vagy tetszik az embernek, vagy nem. Ha leszólja vagy pajzsra emeli az illető a terítéken lévő albumot, az csak a saját véleménye. De én most erről a korongról próbálok objektíven írni.

Kapásból leszögezem, hogy az E kiváló lett, csak hozzám nehezen talál el – egyelőre. Kérdezhetné bárki, hogy akkor minek erőlködöm, miért nem írok olyan lemezről, amelyik biztosan tetszik. A válaszom nagyon egyszerű: mert ezt a korongot mindenkinek ajánlani tudom, aki kedveli a technikás északi fémzenét, és biztos vagyok benne, hogy sok zeneértőnél jobban célba ér, mint nálam. Aki pedig nagy rajongója a kései Enslaved-nek (is), már tuti beszerezte, és nagy mosollyal az arcán hallgatja.

Nem igazán vagyok szakértője a bandának – ezt is elismerem –, de néhány albumukat szívesen meghallgatom, és például az Axioma Ethica Odini annyira tetszik, hogy 2010-ben nálam az év albuma lett. Akik csak a korai Enslaved-et szeretik, biztosan neheztelnek rám, mert nekem inkább a progresszívebb irány fekszik jobban, de azért elismerem a black metal-os korszakukat is.

Ezen a lemezen is sokat emlegethetjük a progresszív jelzőt. Az Enslaved is jól megtanulta azt a leckét, amit a „progrock” nagyjai feladtak házi feladatnak, de ha már nemrég írtam a Dream Theater Images and Words lemezéről, megemlítem az amerikai bandát is, mint rokon lelket. Szigorúan csak hasonlat gyanánt, mert a norvég együttes is olyan úton jár a progresszív metal-on belül, amelyet ők tapostak ki, a zenéjük annyira csak rájuk jellemző, hogy kilométerekről felismerhető. A black metal-tól egyre jobban eltávolodott a zenekar, de a gyökerektől nem szakadtak el teljesen, ettől (is) vált különlegessé, előremutatóvá az Enslaved.

Grutle Kjellson basszusgitáros/énekes néhol rikácsoló, néhol mély, öblös hangja a fekete fémmel való rokonságot erősíti, de egy-két gyorsabb zenei rész is visszautal a kezdeti érára.

Herbrand Larsen helyére Håkon Vinje került, aki a dallamos vokálért felel. Szerencsére tökéletesen sikerült a pótlás, mert neki is ugyanúgy kiváló hangja van, mint elődjének.

Ivar Bjørnson gitáros/alapító zseniális dalszerző, tudja, miként kell kiváló zenei témákkal telepakolni a dalokat, tudatában van annak, hogy csak annyit csavarjon a témákon, hogy ne váljanak öncélúvá. Emellett megteremtett egy olyan egyedi hangulatot, amely csak az Enslaved-re jellemző. Benne van a nótákban egy olyan tipikus északi vonás, amelyet nagyon szeretek, és ez a zenekar védjegyévé vált, annyira egyéni.

Már az első hangokból felismerhető a banda, de mégsem lehet azt mondani, hogy ugyanazt a lemezt adná ki az együttes újra és újra. Az előző albumnál (In Times) nyersebb, de egyben sűrűbb, összetettebb is. Lehet, hogy emiatt nem tudtam még teljesen magamba szívni: nehezebben emészthető ez a korong, mint a tizenharmadik, de szerintem a korábbiaknál is fajsúlyosabb.

Ezeknél a soroknál járva újabb meghallgatásokon vagyok túl. Úgy érzem, egyre több darabka rakódik le bennem a lemezből, de még mindig távol vagyok a teljes megadástól. Lehet, csak idő kérdése, és minden a helyére kerül?

Vannak olyan részei az albumnak, amelyeket már megszerettem. Ilyen a Sacred Horse című dal második felétől jövő doom-os, majdnem instrumentális örömzenélés, vagy a Hiindsiight nótában megszólaló szaxofon, esetleg a Feathers of Eolh dallamos énektémái.

Közben eltelt megint egy-két nap, újabb kísérletek történtek. Megint egy tyúklépéssel előrébb vagyok, ismét megnyílt egy kis ablak. Kitartó vagyok, meg fogom várni, amíg mindegyik kitárul.

Félve merem bevallani, hogy a What Else Is There című nóta, ami az egyik bónusz tétel, nagyon tetszik. Ez a Röyksopp nevű elektro banda száma eredetileg. Az ős-rajongók biztos megköveznek érte, de vállalom. Nem is tipikus Enslaved, de hozzátették azt a pluszt, amitől jó egy feldolgozás.

Végül nem is annyira lett tárgyilagos a lemezismertetőm, mint ahogy terveztem. Ennek oka az, hogy menet közben is ismerkedtem a lemezzel, és már előjöttek az érzéseim, gondolataim az albummal kapcsolatban. Remek korong, a norvég együttes ezt is büszkén vállalhatja. Olvastam kritikát egy metal weboldalon, ahol azt írta a „kolléga”, hogy rengeteg együttes nyom hasonló muzsikát, de a norvégok egy másik ligában játszanak, mint a követőik. Ha futballhasonlattal élnék, akkor azt mondanám, hogy az Enslaved spanyol vagy angol első osztály, és annak is az élmezőnye, a többiek pedig csak a megye III tagjai.

A pontszám is objektív(?):

A cikk szerzője: Zozzie 328 további cikk
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari vállalatnál tudományos segédmunkatárs.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*