Az egyik szemem sír, a másik nevet. Az ok ugyanaz. A 2002 óta létező svájci csapat izgalmas színfoltja volt a zene világának, dallamos death metáljukat hangsúlyos folk elemekkel – kelta dallamokkal, hegedű, tekerőlant és népi fúvós hangszerek alkalmazásával – színesítették. Persze, aki nem kifejezett fanatikusa ennek az irányzatnak, annak egy idő után akár egyhangúvá is válhatott ez a lemezről lemezre ismétlődő recept. Én is így voltam ezzel: mondhatni, már a 2008-as Evocation I: The Arcane Dominion-nal kezdtem elveszíteni irántuk az érdeklődésemet. Persze az albumokon mindig akadt 2-3 igazán emlékezetes nóta, de már nem vártam az újabb Eluveitie-anyag érkezését.
Visszatérve az első mondat kettősségére: örültem, hogy a csapat végre radikálisan meg mert újulni, annak viszont jóval kevésbé, hogy zenéjükből mostanra nemcsak a death, hanem a metál is eltűnt. Az Evocation II – Pantheon egy nagyon jól sikerült kelta folklemez, torzított gitárok, riffek és hörgős ének nélkül. De milyen történések vezettek idáig?
Előző lemezén, a 2014-es Origins-en az együttes még a szokásos formáját hozta, bár az olyan dalokkal, mint a The Call of the Mountains (amely erősen súrolta a Nightwish és a Within Temptation zenei világát) már kacérkodott a kommersszel. Az ilyen irányváltások gyakran szülnek feszültséget, a koncepciót illető nézetkülönbséget a tagok között. Most is ez történhetett, hiszen 2016-ban a csapat három alapemberét is elveszítette: a tekerőlantos-vokalista Anna Murphy, a ritmusgitáros Ivo Henzi és a dobos Merlin Sutter is legalább egy évtizednyi zenekari tagság után intett búcsút társainak (és folytatta együtt a zenélést a Cellar Darling nevű csapatban).
A kvintetté soványodott zürichi formáció azonnal elkezdte keresni a távozók utódait, és még ugyanebben az évben rá is talált Jonas Wolf gitárosra, Alain Ackermann dobosra és Michalina Malisz tekerőlantosra; idén pedig új énekesnőjük is lett, a kelta hárfán és mandolinon is játszó Fabienne Erni személyében. S mivel Anna Murphy-t két hölggyel pótolták, a csapat létszáma ezzel immár (ismét) 9 főre duzzadt.
A frontember Chrigel Glanzmann egy sorral hátrébb lépett (még leginkább a Caturix című nótában ereszti ki a hangját), és a front-mikrofont szinte teljes egészében átengedte Fabienne-nek. A zene lágy és dallamos, lírai témák és táncos tempók váltogatják egymást, a dalok egyharmada instrumentális. Erni kisasszonynak nagyon jó, erőteljes hangja van; a szerzemények nem a füstös ír kocsmák hangulatát, hanem az érintetlen természet smaragd szépségét idézik meg. Több dalról is az orosz Arkona muzsikája jutott eszembe; kedvenc tételeim az Epona, a Lugus és az Ogmios című dalok.
Az Eluveitie egy másik műfajba hegedülte, furulyázta, tekerőlantozta át magát. Új (szélesebb) közönségnek játszanak, és ezzel párhuzamosan talán egykori rajongóik egy részét is megtartják. Jó ideig gondolkodtam azon, hogy egyáltalán lepontozzam-e az anyagot. Végül úgy döntöttem, hogy igen. A fentiek figyelembevételével a végső kalkulus:
Inis Mona forever!
Leave a Reply