Nemrég azt nézegettem, hogy mely albumokról lehetne még megemlékezni a JUBILEUM rovatban, és feltűnt, hogy ez a lemez még nem került fókuszba. Kérdeztem Coly-t, hogy ki fog írni erről a kiadványról, ő vagy Dávid Laci. Azt válaszolta, hogy majd én. Tényleg én? – kérdeztem vissza. Igen. – felelte Coly. Biztos? – értetlenkedtem. Most, hogy az utóbbi napokban elkezdtem tervezgetni a cikket, megint rákérdeztem, hogy valóban írhatok-e róla, Coly pedig újra megnyugtatott, hogy enyém a pálya.
Nahát, ez hatalmas megtiszteltetés! Egy olyan albumot kell górcső alá vennem, amelyik szerintem megérdemli a klasszikus jelzőt. Nem is lesz könnyű mondatokba foglalni az érzéseimet a lemezzel kapcsolatban, de jöjjön, aminek jönnie kell!
Szerintem nincs olyan Dream Theater rajongó, aki ne ismerné a kezdeteket, így nagyon nem is mennék bele, csak néhány sorban ismertetem a fontosabb részeket a korai időkről. Elég az hozzá, hogy az első nagylemezen (When Dream and Day Unite) Charlie Dominici énekelt, aki jóval idősebb volt a többieknél, ez végül feszültséget okozott a zenekaron belül, és a megjelenés után nem sokkal megváltak tőle.
A debütáló korong kiváló indulás volt, de nem minden kritikus volt elájulva a When…-től. Sokan azért ostorozták a zenekart, mert szerintük Charlie hangja nem való a Dream Theater zenéjéhez, így elképzelhető, hogy az énekes kirúgása összekapcsolható ezzel a véleményezéssel. Mindenesetre az együttes közleményében az állt, hogy Dominici AOR irányba akarta elvinni a bandát, ezt nem hagyták a többiek, ezért került az énekes parkolópályára. Akárhogy is történt, Charlie távozott, és jó ideig nem talált vokalistát a zenekar.
John Arch (Fates Warning) is képbe került frontemberi poszton, ő volt az első számú jelölt, de végül visszautasította a felkérést. Már ott tartott a banda, hogy instrumentális zenét fog játszani, amikor megérkezett egy demófelvétel egy James LaBrie nevű kanadai fiatalembertől. Mondhatjuk, hogy innentől történelem. Mike Portnoy-nak (kell-e mondani bárkinek, hogy ki ő?) megtetszett a hangja, próbaképpen felénekeltetett vele néhány dalt, és végül ő lett a Dream Theater új énekese. És mekkorát lépett ezzel a zenekar! Nemcsak hogy a mai napig ő az együttes torka, hanem az eltelt évek alatt elképesztő elismerésben részesült mind a rajongók, mind a kritikusok részéről.
John Petrucci gitárost akkortájt még csak nagy tehetségként tartották számon a fémzene berkein belül, de ezután az album után egyre többször a nagy gitárhősökhöz kezdték hasonlítgatni, ami a további lemezek által bizonyítást is nyert. Manapság már nincs is olyan zenész, aki ne emlegetné hatásként, vagy csak szimplán zseniális játékáért.
Abba nem mennék bele, hogy sok évvel később mi zajlott le a Dream Theater tagok és Mike Portnoy között, nem is szeretek csámcsogni háttéreseményeken, maradjunk annyiban, hogy sajnálom Mike távozását, mert az egyik legjobb dobos a szakmában, de lehetséges, hogy ő is ludas volt a szakításban. Szerencsére ezen a lemezen és utána is még jó néhányon élvezhetjük kiváló játékát.
Úgy vélem, a legkevesebb figyelmet mindig is John Myung basszusgitáros kapta, pedig kifinomult és precíz pengetésével rengeteget hozzátesz a zenekar nagyszerűségéhez, és ezen az albumon is megvillantja kivételes tehetségét. Jelen pillanatban már csak ő és Petrucci képviseli az ős-státuszt a bandában.
Kevin Moore billentyűs a harmadik album (Awake) megjelenése előtt távozott, de mindhárom lemezre ő is rátette kézlenyomatát, mert ízlésesen, karakteresen, viszont mégsem tolakodóan színezi a dalokat.
A progresszív jelző a zenei közegben azt jelenti, hogy agyafúrt, sok hangszeres témával telepakolt, akár rengeteg váltással operáló muzikális megoldásokkal állunk szemben. Ez óriási technikai tudást kíván meg, de a legnagyobb csapda mindig az, amikor egy zenekar túljátssza a témáit, túl sok hangot présel bele egy nótába, amivel bemennek egy labirintusba, ahonnan az életben nem jönnek ki. Ezt nevezzük öncélúságnak. Óvatosan kell közelíteni ehhez a muzsikához, de ha egy együttes megtalálja az arany középutat, óriási dalokat eredményezhet a fölényes zenei tudás és a fogós témák elegyítése. Példának okáért az olyan nagy progresszív rockbandáknál, mint a Pink Floyd, a Yes, a Kansas, a King Crimson, az Emerson, Lake & Palmer stb.
Ezeknek a „nagy öregeknek” a muzsikáját magukba is szívták a Dream Theater tagjai, de nem elégedtek meg a szolgai másolással, a céljuk az volt, hogy egyéni karakterrel rendelkezzen az együttes. Ehhez ráadásul olyan bandák zenéjét is „felhasználták”, mint a brit heavy metal új hullámának képviselői (NWOBHM), de még ez sem volt számukra elég, ezért a nyolcvanas évek nagy thrash metal zenekarait is behatóan tanulmányozták. Ebből a három faktorból állt össze a Dream Theater zenéje – mondhatjuk leegyszerűsítve.
Ennél természetesen többről van szó, mert nem csupán egybeolvasztották ezt a három elemet, hanem egy olyan egyedi stílust alakítottak ki, amellyel a heavy metal-on belül új kapukat nyitottak meg zenéjükkel. Az első album is unikumnak számított, de az Images and Words lemezen kristályosodott ki teljesen, hogy milyen ösvényre talált rá a banda.
Minden számban tökéletesen elegyednek a lírai részek, a tempósabb dob- és gitárfutamok, a néhol már-már dzsesszes virgázások és a szárnyaló refrének. Itt valóban IGAZI dalokat hallunk, nyoma sincs önigazoló témahalmozásnak.
Az első lemez kissé nyomott hangulatát erre az albumra mellőzte a zenekar; mintha pozitívabb lenne a nóták kisugárzása, de sikerült egy teljesen egyéni ízt is belevarázsolni ezekbe. Nem lett vidám, viszont szomorú sem, inkább nevezném elgondolkodtatónak, elmerengőnek; imígyen egy utánozhatatlan atmoszférát teremtett meg a zenekar az Images and Words-re.
Imádom, ahogy a Pull Me Under komótos, lassú kezdése szép lassan begyorsul és bekeményedik, ami egy nagy ívű refrénben csúcsosodik ki. Mint amikor egy virágbimbó fokozatosan kinyílik, és teljes díszében pompázik. Imádom a Take the Time énektémáit a refrénnel együtt, és imádom a Surrounded lírai pillanatait, ahogy a szám lépésről lépésre az ujja köré csavar, hogy végül teljesen elaléljak.
Lehidalok és az államat a földön keresem a Metropolis Part1.: The Miracle and the Sleeper majdnem tizenkét perces technikás „utaztatása” alatt. Ebben a nótában tényleg nem viccelnek a srácok, az összes hangszer és az ének elképesztő témahalmazt épít fel. De mint mondottam, mindegyik számban minden a helyén van, egy hang sem felesleges.
Párás szemmel hallgatom a Wait for Sleep billentyűs részeit és az alatta elhangzó csodálatos éneket. Igaz, ez csak egy rövid nóta, de annál szívbemarkolóbb. Mondhatni, ez egy hosszabb bevezető a záró tételhez, a Learning to Live-hez. Ebben a számban sem fukarkodnak váltásokkal, a komplex gitár-, dob- és énektémákkal a fiúk. Jó kis esszenciája az egész lemeznek ez a dal. Keményebb, döngölősebb részek ugyanúgy felütik a fejüket, mint a lassabb, dallamosabb, könnyebb zenei motívumok.
De igazából A-tól Z-ig minden pillanatát szeretem az Images and Words-nek. Nincs gyenge pontja, a heavy metal egyik legjobb alkotása ez az album.
Leave a Reply