Köztudott, hogy Brazíliából és úgy en bloc Dél-Amerikából elsősorban az extrém metal zenekarokat ismerjük. Országoktól függetlenül, az olyan csapatok, mint a Sepultura, a Vulcano, a Mystifier, a Ratos De Porao, a (chilei) Pentagram, a Death Yell, a Mortem neve minden bizonnyal jól cseng az underground fanatikusok számára.
Jelen esetben fókuszáljunk Brazíliára. Nagyjából késő tavasszal/kora nyáron botlottam bele a The Evil-be, akiknek zenéje azonnal megtetszett. Okkult hatásokkal fűszerezett doom muzsikájuk azóta – talán mondhatom így – szerkesztőségi kedvenc lett, én pedig módszeresen elkezdtem utazni a brazil doom bandákra. Törekvéseimnek meg is lett az eredménye, ugyanis az Orlândia-ból (São Paulo) származó Dirty Grave triója maximálisan levett a lábamról.
Egy fiatal muzsikusokból (Mark Rainbow basszusgitáros/énekes, Victor Bergy gitáros /ők ketten a Mistery-ben is érdekeltek/, Arthur Assis dobos) álló gárdáról van szó, akik csak négy évvel ezelőtt alakultak, így nem rendelkeznek komoly zenei múlttal. A Facebook-oldalukon olvasható nyúlfarknyi leírás mindössze annyit tartalmaz, hogy első EP-jük (2013) nótáit ütős nélkül komponálták és rögzítették, majd Arthur Assis érkezésével folytatták a dalszerzői munkát, így a Single Vol. II-ön (2014) és idei, bemutatkozó albumukon már ő dobolt.
Elég egy szempillantást vetni az impozáns borítóra, a banda logójára, a zenészek pólóira, és rögtön nyilvánvalóvá válik az általuk prezentált muzsika. Klasszikus, régi, a ’70-es évek végének, ’80-as évek elejének doom zenekarait megidéző anyagról beszélünk, mégpedig roppant hiteles, professzionális tolmácsolásban. Még közelebbről a Black Sabbath, a Witchfinder General és itt-ott a korai Trouble ugrik be, de különösen a WG hatása domináns, főleg annak fényében, hogy Mark hangja kísértetiesen hasonlít Zeeb Parkes orgánumára.
A Satan’s Wings, az Until the Day I Die, a Beyond the Door vagy a The Black Cloud Comes olyan érzetet keltenek, mintha egy sokat látott, korosabb (értsd 50-es) társaság adná őket elő, holott a „srácok” 30 körül (alatt) járnak. Tudom, nem életkorhoz, hanem tehetséghez, hozzáálláshoz, elhivatottsághoz kötött a muzsikálás (is), márpedig ezek a brazil fiúk tapasztalt „versenyzőket” megszégyenítő módon adják elő szerzeményeiket; hallatszik a zenén, hogy ez az életük, a szenvedélyük.
Ráadásul mindent otthon, házi körülmények között vettek fel, ők maguk feleltek a hangzásért, a keverésért, a felvételekért, illetve a maszterizálásért. Panaszra pedig semmi okuk (okunk), remekül szól a lemez, nem hiszem, hogy van olyan doomster, aki az anyagot meghallgatva fanyalogva húzná el a száját. Egyszerűen nem teheti meg, mert briliáns lett a végeredmény.
Bízom benne, hogy még hallunk a Dirty Grave-ről; ami engem illet, az év reménységei kategóriában nálam aranyérmesek. Minden támogatást, segítséget megérdemelnek a doom rajongóktól; higgyétek el, sok örömet, pozitív meglepetést okoznak még a műfaj kedvelőinek.
Leave a Reply