Defiance

Először a Void Terra Firma-ról akartam írni, mint házi kedvencemről, aztán rájöttem, hogy nem is olyan nagy szám ez a lemez, és hogy a Defiance legjobb albuma bizony az 1989-es bemutatkozó anyag, a Product of Society. Így aztán inkább egy SÜLLYESZTŐ-t raktam össze, amihez viszont az általam eddig nem ismert másik két korongot is meg kellett hallgatnom – amelyek teljesen egyértelművé teszik, hogy miért kellett feloszlania ennek az egyébként tehetséges muzsikusokból álló, ám saját karakterrel nemigen rendelkező csapatnak.

Akárcsak pályatársa, a Vio-lence, a szóban forgó csapat is a kaliforniai Oakland-ben alakult, ráadásul ugyanúgy 1985-ben. Mondhatni, a nagy Bay Area-i thrash hullám végén, annak második vonalában jelentek meg a színen. Az együttest Brad Bowers gitáros, Matt Vander Ende dobos és Mike Kaufmann bőgős hívta életre. A második gitáros, Doug Harrington valamivel később csatlakozott hozzájuk, ám nem sokkal később távozott is, miután konfliktusai adódtak Bowers-szel. A helyére Jim Adams érkezett, ám Vander Ende-ék hamarosan Bowers-től is megváltak, és visszahívták Harrington-t. Eddig, remélem, követhető voltam. 🙂

1987-ben pedig végre énekest is találtak Mitch Mayes személyében, akinek azonban nemigen volt alkalma megmelegedni a próbateremben, ugyanis még ebben az évben lecserélték Ken Elkington-ra, akinek hangja egyedül a Defiance bemutatkozó albumán hallható. (A vokalista később egy Thrash Forward nevű csapatban énekelt, de ott is csak rövid ideig tartózkodott, hangzóanyag nem készült vele. Mitch Mayes-ről egyébként még ennyit sem jegyeztek fel a krónikák…)

Az 1989-es debütáló korongot, a Product of Society-t a csapat a kanadai Vancouver-ben vette fel, az anyag producere pedig nem más volt, mint az Annihilator-főnök Jeff Waters. A Defiance tagjai később elmondták, nagyon elégedetlenek voltak Waters munkájával, aki azt javasolta nekik, vegyék lejjebb a hangerőt gitárjaikon, aminek eredménye az elképzeltnél vékonyabb hangzás lett.

Az anyag ezzel együtt szerintem nem szól rosszul, legfőbb erénye éppen a gitárjáték: a jó kis riffelés és a szólóteljesítmények. Ami viszont számomra nehezen emészthető, az Elkington hangja és énekstílusa, ami nemhogy emeli a produkció fényét, inkább ront az összhatáson.

Ahogy a Quiet Riot Condition Critical-jéről a múltkor megállapítottam, hogy orr-nehéz, a Product of Society éppen az ellenkezője: far-nehéz album. A lemez első felében egy kissé unalmas, tucat-thrash-t hallunk, bár azért itt is vannak emlékezetes pillanatok, például a Forgotten eleje vagy a Lock Jaw riffelése.

Majd jön a „második félidő”, és a csapat – mintha a szünetben valamilyen varázsfőzetet hörpintett volna, – egy teljesen más (energikusabb, kreatívabb) arcát mutatja. Az Insomnia-val nyitnak, ami szerintem a Defiance legjobb dala, majd egy hasonlóan hallgatható szám jön, amelyet két instrumentális tétel követ. Az Aftermath egy másfél perces, akusztikus művészkedés, a Tribulation viszont 5 percben pörög és váltja többször is a tempót. A korongot záró Hypothermia sem rossz nóta; Elkington a lemez második felében egész más stílusban – harapósabban, ezért meggyőzőbben – énekel, már-már meggyőző teljesítményt nyújt.

Társai azonban ezzel sem voltak elégedettek, mert a lemezt népszerűsítő Bay Area-i miniturné kellős közepén útilaput kötöttek a talpára, és az ex-Laughing Dead frontember Steev Esquivel-t igazolták le a helyére. Az új vokalista végre jó választásnak bizonyult, hiszen innentől az összes Defiance-albumot ő énekelte fel.

Egy évre rá jött a folytatás, a Void Terra Firma, amely ugyan sokkal jobban (vastagabban) szól, mint elődje, ám az együttes innentől – mindenekelőtt Esquivel és Chuck Billy hangjának hasonlósága miatt – belecsúszott és aztán jó időre bele is szorult „a Testament-hez megtévesztésig hasonlóan megszólaló csapat” skatulyájába. A címadó nóta még egész egyéni és emlékezetes, ám a Deception of Faith-ben már olyan fokú a hasonlóság, hogy az a dal Skolnick-ék repertoárjából sem lógna ki.

Ezzel együtt jók a mocskosan súlyos, ragacsos riffek, az Iron Maiden Killers-ének felpörgetett, thrash-esített változata, vagy éppen az albumot záró Last Resort szólójában a kétgitáros klasszikus rész (hasonlót egy évvel korábban, a Mordred Numb című dalában hallottunk).

Menetrend szerint, már a következő évben érkezett volna az együttes harmadik albuma, ám énekesükön olyan mértékben úrrá lett a drogfüggőség, hogy társainak meg kellett válniuk tőle. A Steev helyén támadt űrt az ex-Militia vokalista Matt Ulrickson-nal igyekeztek betölteni, az ő teljesítményével viszont elégedetlenek voltak, így egy idő után visszavették a valamivel tisztábbá vált Esquivel-t, ám addigra már 1992-t mutatott a naptár.

Valamennyire a Defiance is megérezte az új idők szeleit, de, azt gondolom, nem váltottak elég látványosan, elég meggyőzően: a Beyond Recognition a vájtfülűek szerint nem kevés progresszív és jazz-es elemet is tartalmaz, ám szerintem még mindig a Testament-kópia bélyegét viseli magán, némi Mordred-es beütéssel megspékelve. Vander Ende továbbra is iszonyatosan jól üt (tapos), időnként szélvészként pörögnek a kétlábdobos témák, emlékezetes dalokat viszont nem tudnék mondani a lemezről.

Három album, három különböző stílus, hangzás, ami akár egy egészséges evolúciós ívet is kirajzolhatna, ám a folytatás mégis kedvezőtlenebb fordulatot vett. Egyes rajongók a Beyond Recognition-t tartják a legjobb Defiance-albumnak, a többség viszont – Amerikában – otthagyta a lemezt a boltok polcain. A zenekar tagjai ettől frusztráltakká váltak, és előbb egy Sepultura-val közös Európa-turnéra mondtak nemet, majd Jim Adams és Matt Vander Ende is kiszállt a csapatból, akiket 1993-ban Steev Esquivel is követett.

Izgalmas fejleménynek tűnt, hogy az énekes helyére a nem sokkal korábban feloszlott Heathen frontembere, Dave White került, akivel a csapat új dalokat írt és rögzített, amelyek végül az 1994-es Wasting Creation demóra kerültek fel. Az újabb nagylemez elkészítése helyett azonban a zenekar – 1995-ben – a feloszlás mellett döntött.

A rajongóknak éppen egy évtizedet kellett várniuk az újraindulásra, amely a régiek közül Esquivel, Harrington, Adams és Kaufmann részvételével valósult meg, az új dobos pedig James Raymond lett (akit rövid időn belül az egykori Vio-Lence ütős, Mark Hernandez váltott). A további folyamatos tagcserék mellett a zenekart 2006-ban egy komoly tragédia is sújtotta: rákban elhunyt a gitáros Doug Harrington, aki a kezdeti időktől az együttes meghatározó tagja volt.

A banda úgy döntött, hogy egyelőre nem vesznek be új gitárost, így végül kvartettként vették fel negyedik albumukat, a The Prophecy-t, amely végül 2009 októberében látott napvilágot. A dalok szólóit – vendégként – Glen Alvelais (Forbidden, Testament) játszotta fel, a háttérvokálba pedig a Voivod-os Snake is besegített.

Ez az album is ugyanolyan kompromisszum-mentes Bay Area-i thrash-t kínál, mint elődei, olyan stílusban és hangzással, mintha közben nem telt volna el 17 év. A Defiance óráján, úgy tűnik, megállt az idő, ami az irányzat másodvirágzása közepette akár még jól is elsülhetett volna, ám erről a lemezről is azt tudom mondani, hogy nincsenek rajta megjegyezhető, jó értelemben vett slágerszámok.

Talán nem véletlen, hogy nem sokkal az album megjelenését követően Esquivel és Hernandez is búcsút intett a húrfelelősöknek, akik ezután újra ötfősre hizlalták a bandát, amely egy hosszabb agóniát követően, 2012-ben végleg jobblétre szenderült.