Noha Coly pár héttel ezelőtt a SÜLLYESZTŐ-ben már megemlékezett erről a zenekarról, én azonban úgy gondoltam, hogy harmadik, egyben utolsó (az akkori időszakukat tekintve) lemezükről írnék pár gondolatot, mert egyrészt nem feltétlenül tartoznak a legismertebb, legkedveltebb zenekarok közé, másrészt pedig idén éppen negyedszázada látott napvilágot az album.
Az 1985-ben, Oakland-ben alakult banda a másodgenerációs Bay Area-i csapatok közé tartozott, egyívásúak voltak olyan földijeikkel, mint a Vio-lence, a Testament vagy a Forbidden. Csak a rend kedvéért, rajtuk kívül még két Defiance létezett az Államokban: az egy demót kiadott, power metalos knoxville-i (Iowa) együttes, illetve a tradicionális heavy metalban utazó, szintén csak egy demót megért scottsdale-i (Arizona) formáció.
Az oaklandi Defiance-t Mike Kaufmann basszusgitáros, Matt Vander Ende dobos és Brad Bowers gitáros hozták össze, akikhez később egy másik gitáros, Doug Harrington (R.I.P.) csatlakozott, ő viszont nem sokáig maradt, mert összeveszett Bowers-szel, így a helyére Jim Adams került. Végül a formálódó alakulat kitette Bowers szűrét, visszatért Harrington, majd belépett hozzájuk Mitch Mayes énekes, és megszületett a zenekar első, stabil felállása.
Koncertezni kezdtek az öböl környékén, amivel felhívták magukra a figyelmet, valamint elnyerték a helyi rajongók szimpátiáját. Mayes-zel rögzítették első, 1987-ben megjelentetett demójukat, de ő nem sokkal a demó megjelenése után lelécelt, utódja pedig Ken Elkington lett (aki a Thrash Forward soraiban is megfordult). Immár Ken-nel a soraikban kerítettek sort a második, 1988-ban kiadott, Hypothermia címet viselő demó felvételeire, és ez a kazetta keltette fel a Roadracer/Roadrunner kiadó figyelmét, amely leszerződtette az együttest.
Bemutatkozásuk ennek folyományaként az 1989-es, Jeff Waters produceri munkájának segítségével (a kanadai gitározik is a Deadly Intentions tételben) elkészített Product of Society lett. Egyben ez volt Elkington hattyúdala is, ugyanis néhány, hazai pályán adott koncertet követően útilaput kötöttek a talpára (az elkötelezettség hiánya volt az ok), az új énekest pedig Steev Esquivel (ex-Laughing Dead) személyében találták meg, így vele fejezték be a turnét.
1990-ben érkezett a Void Terra Firma, azonban, mielőtt Rob Beaton-nel bevonultak volna a richmondi Bay View stúdióba, hogy megkezdjék harmadik lemezük munkálatait, Steev-vel kábítószerfogyasztása miatt problémák adódtak. Rövid időre elbocsátották, és Matt Ulricksen-nel (Militia) pótolták, azonban Matt teljesítményével elégedetlen volt a társaság, ezért kirúgták, a Defiance-be pedig a megtisztult Steev tért vissza. Sajnos ez az incidens a felvételek, illetve az album megjelenésének elhúzódását jelentette, márpedig 1992-ben a thrash már nem volt olyan nagy szám, a megváltozott zenei közeg semmiképpen nem kedvezett a csapatnak.
Érdekesség, hogy a Beyond Recognition egy nap híján két évvel a Void Terra Firma megjelenése után került forgalomba. Valahol a sors egyik igazságtalanságának tartom, hogy mind az anyag, mind a zenekar eltűnt a süllyesztőben, de ezért ők is felelősségre vonhatók, mert sajnos semmi egyéniséggel, egyediséggel nem rendelkeztek, semmi újat nem tettek hozzá a műfajhoz, a muzsikájukat nem vértezték fel extrákkal. Eleve Steev Esquivel kiköpött Chuck Billy, a hangja egy az egyben a Testament frontemberét idézi – ennyi erővel Chuck is felénekelhette volna a lemezt –, annyi különbséggel, hogy híján van a dallamoknak, korántsem olyan karakteres az orgánuma, mint a hatalmas indiáné.
Abban mindenképpen egyetértek a Góréval, hogy a Defiance legnagyobb hibája a fogós dallamok, az emlékezetes, megjegyezhető refrének hiányában keresendő, de az kétségtelen, hogy roppant tehetséges muzsikusok alkották a tagságot. Sőt, hatalmasat léptek előre, fejlődtek az első két koronghoz képest, nem véletlenül tartják a rajongók ezt a lemezt a legtöbbre.
Elsősorban a Matt Vander Ende és Mike Kaufmann alkotta ritmusszekció (az egyik legalulértékeltebb duóról van szó) fejlődött rengeteget, egyszerűen brillíroznak az olyan szerzeményekben, mint a Killing Floor, a Step Back vagy a Dead Silence. Minden egyes nótában meghatározó szerephez jut a négyhúros hangszer, már-már jazzes futamokat pengetve. Mindemellett Mike a háttérvokálokból is kivette a részét, és ha már a háttérvokálok szóba kerültek, mindenképpen megjegyzem, hogy maga a producer, Rob Beaton és a Heathen-es David Godfrey White is szerepeltek az albumon (Inside Looking Out).
Az, hogy a thrash csillaga leáldozott, a zenei trendek pedig kezdtek változni, a zenészeket sem hagyta hidegen, mivel a The Chosen-ben, valamint a Powertrip-ben Steev későbbi zenekarának, a Skinlab-nek a csírái, muzikális irányvonala is felfedezhető. Feltétlenül a pozitív megítélés felé billenti a mérleg nyelvét az is, hogy Rob Beaton erőteljes, vaskos hangzást biztosított a lemeznek.
Miután Coly alaposan összefoglalta a zenekar pályafutását, újat nem tudok írni, így nem is szaporítom tovább szót. Maximum annyit jegyeznék meg, hogy a 2009-es The Prophecy-ért kár volt: ötlettelen, lapos művet tákoltak össze. Természetesen megítélés, ízlés kérdése az, hogy ki mennyire tartja klasszikusnak ezt az albumot (illetve elődeit), azért egy jobb gyűjteményből nem nagyon hiányozhat(nak).
