Ha láttuk is már a fenti csapatokat élőben, egy ilyen programra nem lehetett nemet mondani. Népünnepély volt ez, amelyre kisebb-nagyobb baráti társaságok mozdultak meg, szereztek rá jegyet hazánkban tartózkodó olaszok, csehek, oroszok, jöttek el még általános iskolás-korú és 50 fölötti metálrajongók is (legalábbis közvetlenül körülöttem ez volt a merítés).
Az ember ilyenkor a „valamit valamiért” elve alapján foglal pozíciót a nézőtéren: hátul marad, ahonnan globálisan fogadja be a látványt, miközben sörözik és beszélget a haverokkal; vagy beveti magát a moshpit-be, és intenzív mozgással hozza magát extázisba, válik eggyé a produkcióval. Vagy egészen az első sorokig előfurakszik, hogy kartávolságra legyen attól a helytől, ahol a zene megszületik, hogy szemkontaktust tartson az eladókkal, hogy jobb eséllyel tegyen szert valamilyen relikviára, vagy, hogy a tőle telhető legjobb fotókat készítse a muzsikusokról, a színpadi történésekről.
Jómagam (szokás szerint) ez utóbbit választottam. Aki volt már hasonló helyzetben, tudja, mekkora elől a folyamatos nyomás, milyen váratlan „hatások” érik az embert hátulról, az ütközőzóna peremén állva. Ehhez képest, utólag magam is csodálkoztam, milyen normális fotókat sikerült készítenem, miközben kis túlzással a talpon- és egy helyben maradásomért küzdöttem.
A legkritikusabb pont ezen az estén – számomra – a hangosítás „varázsa” volt. Béka (Pál Feri) utóbb azt mondta, a keverőpult környékén állva (legalábbis a Testament szettje alatt) szinte minden hangszert tökéletesen lehetett hallani. Nekem ott, elöl a Death Angel muzsikájából csak az ének nem volt meg, a Testament-koncert nagy részében viszont sokszor kizárólag a dobot hallottam, akadtak részek, amikor azt sem tudtam, éppen melyik számot játsszák. (Volt The New Order is? Na, az nekem teljesen kimaradt. :-))
Úgyhogy Peterson-ék fellépésének a nagy részét inkább csak láttam, mint hallottam („valamit valamiért”). Viszont, érdekes módon, amikor Billy konferált, amikor a muzsikusok szólóztak, az teljes mértékben eljutott hozzám, ahogy az Urotsukidôji instrumentális őrülete is. Ki érti ezt? 🙂
Na, de jöjjön a lényeg! Némileg meglepő volt, hogy a Death Angel nyitotta az estét; azt gondolom, Cavestany-ék vannak olyan nagy nevek, mint Jeff Waters, még ha utóbbi több albumot is jelentetett meg. Logikus magyarázatként azt a dramaturgiát tartom elképzelhetőnek, amit a kanadai gitáros is említett: hogy csapata a szendvics töltelékének szerepét töltötte be, hiszen szikárabb muzsikája egyfajta változatosságot jelent két Bay Area-i csapat bővérű, dallamokban gazdag produkciója között. A másik, ennél is prózaibb cél az lehetett, hogy Osegueda-ék már a program elejére bevonzzák a közönség nagy részét.
A magam részéről talán az ő koncertjüket élveztem a legjobban, a már említett ének-mikrofont leszámítva ugyanis tisztán és állat módon szóltak, a dalcsokor pedig, amit előadtak, lehengerlő volt. Az élet persze időnként átírja az előre gondosan összeállított programot: az AC/DC Dog Eat Dog-ja az éppen aznap elhunyt Malcolm Young emlékére hangzott el. Viszont nem hiszem, hogy csak emiatt nem adták elő teljes egészében a The Ultra-Violence-t: a fenomenális instrumentális nótából alig hangzott el egy-két perc, amikor belevágtak a Thrown to the Wolves-ba.
40 percet játszottak, akárcsak utánuk az Annihilator, kettejük produkciója között pedig a koncertet is tető alá hozó HammerWorld-ös csapat sorsolta ki a lap 30 éves jubileuma alkalmából szervezett nyereményjáték győzteseit. (S ha már kerek évfordulóknál tartunk, azt se feledjük, hogy az este két főszereplőjének is éppen három évtizeddel ezelőtt látott napvilágot a bemutatkozó albuma, amelyet a Death Angel a címadó nóta mellett a Mistress of Pain-nel, a Testament pedig az Over the Wall-lal és a First Strike Is Deadly-vel idézett meg.)
Különösen az Annihilator koncertje alatt volt látványos az előzenekarok számára biztosított színpadsáv szűkössége, pláne, hogy Jeff-ék két hatalmas, az új album borítóját ábrázoló molinót is felállítottak a dobszerkó két oldalára, amelyekkel még inkább az emelvény elejére szorították magukat; és a frontember háta mögött is egyszerre csak egy ember tudott átsurranni.
Az irokéz-frizurás zenekarvezető a rutinos profi lazaságával vezényelte le csapata 8 dalból álló blokkját: mókás grimaszokat vágott, lopakodott a mikrofonállványok és erősítők akadálypályáján; ezzel is elvonta a figyelmet arról, hogy – őt leszámítva – egy minden szempontból fiatal csapatot látunk.
Azt a turné korábbi állomásainak setlist-jeiből tudtuk, hogy Waters-ék jó eséllyel két dalt fognak játszani nemrégiben megjelent új albumról, itt – a fix Twisted Lobotomy mellett – nem az Altering the Alter vagy a címadó For the Demented, hanem a One to Kill hangzott el – ráadásul egyből nyitónótaként.
A szettből természetesen a legnagyobb klasszikusok, a Phantasmagoria és az Alison Hell sem maradhattak ki. A végén pedig, amikor Jeff a színpad széléről engedélyt kapott még egy utolsó dalra (állítólag csúszott a program), egy szintén debütalbumos klasszikussal, a remek ikergitáros betétet felvonultató W.T.Y.D.-vel (Welcome to Your Death) zártak. Körülöttem többen is voltak, akik elsősorban Waters-ék produkciója miatt jöttek; nos, „megkapták a magukét”. (Persze olyan is akadt, aki ezt a blokkot követően levette Annihilator-os pólóját, és alatta ott volt egy másik, Testament-es felsőrész.)
Chuck Billy-éket utoljára négy évvel ezelőtt, a Zöld Pardonban láttam: ott még Greg Christian nyakában lógott a basszusgitár, és logikus módon a Dark Roots of Earth album dalai álltak a középpontban. Ezen az estén viszont – ugyancsak magától értetődően – a 2016-os Brotherhood of the Snake nótái domináltak, ám „szerencsére” csupán négy tétel erejéig (a címadó szám mellett a The Pale King, a Centuries of Suffering és a Stronghold hangzott el).
Nem mintha nem kiváló szerzeményekről lenne szó, de így bőven maradt idő a klasszikusokra, egy-egy korszak meghatározó darabjára is. Ahogy egyszer régebben írtam: nincs tökéletes setlist, nem lehet egyszerre minden néző kedvére tenni, ugyanazon az estén az összes nagy nótát eljátszani. Szerintem éppen attól izgalmas egy koncert programja, hogy mást hallunk, mint a legutóbbi alkalommal. Hiányolhatnám kedvencemet, az Alone in the Dark-ot, és jó néhány másik számot is az első három albumról, de ezen az estén ez volt a menü, és ez is finom volt, jólesett.
Tegnapelőtt valaki az egyik kommentben megjegyezte, hogy a szólók helyett játszhattak volna több nótát. Abban igazat adok a megszólalónak, hogy ezeknek a muzsikusoknak tényleg nem kell bizonyítaniuk a tudásukat, de egy-egy ilyen produkciónak nem is feltétlenül ez a célja. Nekem a szólók is tetszettek, a legjobban Eric Peterson-é varázsolt el: ti hallottatok már ritmusgitár-szólót? Én még nem. Tömény riff-orgia volt, igazi „ritmusdáridó”.
Gene Hoglan is nagyot mennydörgött, és Steve DiGiorgio magánszáma is elvarázsolt, ahogy eleinte mintha még tétován kereste volna a fogást a hangszer nyakán, aztán „transzba esett”, és előbb a dobos csatlakozott hozzá, majd a gitárosok is – és ebből bontakozott ki aztán az Urotsukidôji.
És jó, hogy elhangzott az Electric Crown, a Souls of Black és a Practice What You Preach; hogy a koncert utolsó dala ezúttal is az elmaradhatatlan Over the Wall volt; ám az este egyik csúcspontja számomra mégis a First Strike Is Deadly ikergitáros szólója volt, amelyet Skolnick és Peterson a középső dobogón egymás mellett állva adott elő.
Rendkívüli módon egyben van ez a formáció, és én nagyon bírom ezeket az arcokat: Chuck Billy-t, aki gyakorlatilag végig léggitározta a koncertet platina lábszárcsont-protézist idéző mikrofonján. Alex Skolnick-ot, aki elragadtatásában úgy ugrándozik kis terpeszben, páros lábbal a színpadon, mint egy gyerek. Eric Peterson-t, aki füstbe-félhomályba és haja hínárja mögé bújva tolja a sötét riffeket. Steve DiGiorgio-t, aki hippis kinézetével talán kilóg ebből a thrasher-tornasorból, a tudása alapján azonban abszolút a heavy metal topligájában van a helye. És természetesen Gene Hoglan-t, a mackótestű, angyali arcú, nyolckarú dobos istent, akivel az elmúlt negyed században szinte mindenki játszott már együtt, aki a műfaj krémjéhez tartozik.
Emlékezetes program, nagy élmény volt, köszönet érte a szervezőknek! Még sok ilyen ütős estét kívánok magunknak! (Legközelebb, hogy többet halljak a zenéből, talán valamivel hátrébb állok majd, de akkor mi lesz a fotókkal? :-))
Az elhangzott dalok:
DEATH ANGEL
Father of Lies
The Dream Calls for Blood
Claws in So Deep
The Ultra-Violence/Thrown to the Wolves
Mistress of Pain
Dog Eat Dog (AC/DC-feldolgozás)
The Moth
ANNIHILATOR
One to Kill
King of the Kill
No Way Out
Set the World on Fire
Phantasmagoria
Twisted Lobotomy
Alison Hell
W.T.Y.D.
TESTAMENT
Intro
Brotherhood of the Snake
Rise Up
More Than Meets the Eye
The Pale King
Centuries of Suffering
Signs of Chaos
gitárszóló (Alex Skolnick)
Electric Crown
Into the Pit
Low
Stronghold
Throne of Thorns
gitárszóló (Eric Peterson)
Eyes of Wrath
dobszóló (Gene Hoglan)
First Strike Is Deadly
basszusszóló (Steve DiGiorgio)
Urotsukidôji
Souls of Black
The New Order
Practice What You Preach
Over the Wall
