A múltkoriakban Coly által meghirdetett Dead Can Dance-játék elég komoly szavazati arányt hozott, sok olvasónk vett részt benne. Ezen, mondjuk, valamilyen szinten meg sem lepődtem, mert ha létezik olyan, úgynevezett non metal zenekar, amelyet a kemény zenékért rajongók, illetve kemény zenét művelő muzsikusok egyöntetűen elfogadnak, kedvelnek és tisztelnek, akkor az a Dead Can Dance.
A Halott Tud Táncolni. Hátborzongató név, de fantasztikus zene. Mit fantasztikus? Pompás, magasztos, delejező, ellenállhatatlan – mit mondjak még? Aki egyszer meghallja bármelyik lemezüket, biztos, hogy soha az életben nem vonja ki magát a zene hatása alól, egyszerűen a rabjává válik. Mint én, nagyjából 1996/97 körül. Azt sem felejtem el soha, hogy a banda nevét legelőször még a ’80-as évek legvégén olvastam, amikor egy akkori Metal Hammer Hungarica-ban, az ex-Tormentor dobos Machát Zsolt aktuális kedvencei között (Top 10) szerepelt.
Aztán utána valahogy nem is foglalkoztam velük, mígnem – ha jól emlékszem – 1997-ben, egy nyári munkám alkalmával Hévízen, bejött egy arc a Rózsakert Étterembe, aki kalóz CD-ket árult potom összegekért. Végigböngésztem a kínálatot, majd a zacskóból három hanghordozót emeltem ki: Prodigy – Fat of the Land, Kiss – Best Of, Dead Can Dance – Best Of (A Passage in Time). Alig vártam, hogy leteljen a műszak, hazaérjek, és feltehessem a DCD-korongot. Amikor eljött a pillanat, a CD-t azonnal elsüllyesztettem a lejátszóban, és ami a legelső hangoktól kezdődően fogadott, attól nem tértem magamhoz. Attól a pillanattól kezdve örök szerelem lett a kapcsolatom a zenekarral.
Amit feltétlenül tudni kell róluk, hogy egyfajta nemzetközi kooperációról van szó, lévén az együttest 1981-ben a brit származású Brendan Perry énekes/gitáros hívta életre Simon Monroe dobossal és Paul Erikson basszusgitárossal, majd néhány hónappal később az ausztrál állampolgárságú Lisa Gerrard is csatlakozott hozzájuk ütősként és háttérénekesként. (Perry és Gerrard ez idő tájt egy párt alkottak). A kenguruk földjén igyekeztek ismertté válni, de Melbourne-ben nem igazán lettek sikeresek, és mert Ausztráliában akkoriban az underground zenei színtér nem volt elég nagy, a nagy álmokat dédelgető zenészek, Simon Monroe dobos nélkül, 1982 tavaszán Londonba költöztek.
(Itt ragadom meg az alkalmat, hogy leírjam a névválasztás okát. „Ahhoz, hogy megértsék az emberek, hogy miért ezt a nevet választottuk, gondoljanak az élettelen élővé történő átalakulására. Gondoljanak az életből a halálba, a halálból az életbe történő átlépés folyamatára” – nyilatkozta egyikük.)
A csapat nem sokáig maradt ütős nélkül, ugyanis hamarosan rátaláltak Peter Ulrich-ra, aki beszállt a csapatba. Az első siker sem váratott sokat magára, mivel Ivo Watts-Russell a 4AD kiadótól felfigyelt a demójukra, és egy egy lemezre szóló szerződést ajánlott fel nekik. Az együttműködés később is megmaradt, és az 1998-ig megjelent mind a hét Dead Can Dance sorlemezt a 4AD adta ki.
Az 1987. július 27-én napvilágot látott Within the Realm of a Dying Sun a zenekar harmadik albuma, amelynek munkálatai a Warwickshire-i Woodbine stúdióban zajlottak. Ekkoriban az együttes tulajdonképpen Perry és Gerrard duójaként funkcionált, Peter Ulrich-hal kiegészülve, miután Scott Rodger basszusgitáros és James Pinker üstdobos távoztak tőlük. Magáról az anyagról, a hangzásról a csapat emígy vélekedett: „Rájöttünk, hogy korábban korlátok közé szorítottuk a zenei vízióinkat, a gitárra, a basszusgitárra és a dobra támaszkodtunk. Ezek a hangszerek nem voltak elegendők ahhoz, hogy kifejezzünk egy csomó dolgot, amit hallottunk”.
A kiadó tulajdonosa pedig eképpen vélekedett: „Úgy gondolom, hogy a producer John Rivers és a zenekar közötti kapcsolat ekkor volt a csúcson, valószínűleg ez a kedvenc albumom tőlük”. Szerintem ezzel nem csak Ivo Watts-Russell van így, hanem a DCD rajongói közül gyakorlatilag mindenki.
Az együttes ezúttal a korábbiaknál sokrétűbb, komolyabb, összetettebb anyagot alkotott meg, ugyanakkor ugyanolyan lebilincselőt, fenomenálisat, mint azt megelőzően. Tényleg lehetetlenség szavakkal jellemezni a művet, szabályosan futkos a hideg az ember hátán, annyira monumentális, helyenként drámai, megigéző a muzsika. Már a Spleen and Ideal is jelezte, hogy rengeteget fejlődtek, változtak az első koronghoz képest, és ez a folyamat ezen az albumon csúcsosodott ki.
Perry-n, Gerrard-on és Ulrich-on kívül további zenészek is közreműködtek a lemezen, ezáltal több hangszert állítottak csatasorba, például oboát (Ruth Watson), basszus harsonát, tubát (Andrew Claxton), trombitát (Mark Gerrard), brácsát (Piero Gasparini), míg a hegedű, az üstdob és a cselló már az előző alkotáson is helyet kaptak.
Az énektémákat gyakorlatilag „megfelezték”, mivel Gerrard hangja túlnyomórészt a korong második felében hallható, és előadásának mézédes, keleti felhangjai vannak, kiváltképpen a Cantara-ban. Jobban mondva Perry az A oldalt, az első négy dalt énekelte fel (értelemszerűen az instrumentális Windfall kivételt képez), míg Gerrard-é a B oldal (a második négy szerzemény). Anywhere Out of the World, Xavier, Dawn of the Iconoclast, Summoning of the Muse – a zenei zsenialitás, páratlanság, tökéletesség „mintapéldányai”.
Fentebb már említettem a színtérre kifejtett hatásukat, amihez két példát fűznék hozzá. A brit The Future Sound of London nevű elektro banda 1991-es, Papua New Guinea single-jébe, valamint Fergie Rick Ross-szal közösen előadott nótájába, a Hungry-ba samplerezte be a vokálokat a Dawn of the Iconoclast-ból; ezen kívül zenéjüket számos filmben használták fel aláfestésnek, amelyek közül az egyik legismertebb a Baraka. Végezetül a lemezhez még annyit, hogy a borító François-Vincent Raspail-nak a párizsi Père-Lachaise temetőben található sírját ábrázolja.
Az 1988-as The Serpent’s Egg megjelenése után, 1989-ben Lisa Gerrard Ausztráliába, Brendan Perry pedig Írországba költözött, ám ez a közös munkát lényegében nem akadályozta, hiszen további lélegzetelállító mesterművekkel ajándékozták meg a zenei világot. Bár fennállásuk alatt jelentős sikereket értek el, végül zenei nézetkülönbségek miatt, 1998-ban feloszlottak.
Először 2005-ben alakultak újra egy világ körüli turné, majd pedig 2011-ben egy új lemez (Anastasis) és egy újabb világ körüli turné erejéig. A zenekar 2016 novemberének elején kiadta Eleusis című számát, hogy támogassa a görög város 2021-ben esedékes „Európa Kulturális Fővárosa” címéért való jelentkezését (amit többedmagával végül meg is nyert a település). A hangszerelés az Anastasis lemezük szellemében valósult meg; talán nem véletlenül választották Eleusis-t, mivel zenéjükre eddig is komoly befolyást gyakoroltak a görög zenei, történelmi és kulturális elemek, ahogy a mediterrán, afrikai, kelta, középkori és reneszánsz hatások is. Minden tiszteletem és elismerésem eme két géniuszé, akik fantasztikus élményben részesítenek mindenkit, aki meghallgatja őket.
Leave a Reply