A ’80-as évek első felében/közepén komoly szakadék tátongott a metal és a hc/punk színtér között. Ez egyaránt igaz volt Európára (különösen Nagy-Britanniára) és az Egyesült Államokra.
Amennyiben a tengerentúli hc/punk mezőnyt vesszük górcső alá, megállapítást nyer, hogy a műfajnak komoly fellegvárai, gócpontjai voltak. Ide sorolandó Los Angeles (pl. Fear, Germs, Circle Jerks – amennyiben a város környékét, vonzáskörzetét is hozzávesszük, akkor a Black Flag-et, illetve a T.S.O.L.-t kell kiemelni), San Francisco (Dead Kennedys, Crucifix, Flipper), Washington (Minor Threat, Bad Brains, Scream, Government Issue), Boston (Gang Green, Negative FX, Siege), kétségtelen azonban, hogy a legjelentősebb, leghíresebb szcéna New Yorkban jött létre (Agnostic Front, Beastie Boys – nem tévedés, hc/punk bandaként kezdték pályafutásukat –, Murphy’s Law, de szervesen ide tartozott New Jersey is, pl. a Misfits, illetve az Adrenalin OD).
Természetesen egyéb városokban, államokban is bukkantak fel hc/punk csapatok (Raleigh/Észak-Karolina – C. O. C., Minneapolis/Minnesota – Hüsker Dü, Detroit – Negative Approach, Portland/Oregon – Posion Idea, vagy Chicago/Illinois – Articles of Faith), de ezek nem vették fel a versenyt fentebb említett pálya- és honfitársaikkal, noha kultikus státuszukhoz kétség sem férhet.
Egy legendás, korszakalkotó, később zenekarok és zenészek százaira komoly hatást kifejtő hc/punk bandát Texas állam is kitermelt a maga idejében, mégpedig a D. R. I.-t. A Dirty Rotten Imbeciles 1982. május 2-án jött létre Houstonban, az egykori Suburbanites zenekar romjain. A legelső felállásban Spike Cassidy gitáros, Kurt Brecht énekes, a testvére, Eric Brecht dobos és Dennis Johnson basszusgitáros szerepeltek, ami tulajdonképpen maga volt a Suburbanites, csak épp itt Cassidy töltötte be a gitáros posztot, míg a Suburbanites-ban Cassidy szobatársa gitározott.
A frissen megalakult zenekar Kurt és Eric szüleinek a házában kezdett gyakorolni, és az általuk csapott hatalmas zaj miatt állítólag sok panasz érkezett a Brecht fiúk édesapjától. A legenda szerint innen, Mr. Brecht szidalmazásából ered a zenekar neve: „a bunch of dirty rotten imbeciles” (azaz: egy csapatnyi mocskos, rohadt kis idióta), továbbá innen származik a Madman című dal videoklipje, amelyben Kurt és Eric apja félbeszakítja az együttes szeánszát, hogy a zajról panaszkodjon. (Kezdetben, egy rövid ideig az U.S.D.R.I. nevet viselték, amelyben az U.S. gyaníthatóan a nemzetiségükre utalt. A Skanker Man logódizájn pedig Eric Brecht kétkezi munkája: a középiskolában kellett egyszer céges logót tervezniük, és erre a megoldásra Eric ötöst kapott).
Két hónappal később, 1982. július 2-án adták első fellépésüket a houstoni Joe Star’s OMNI-ban. November 6-án és 7-én az együttes felvette első anyagát, a Dirty Rotten EP-t, amelynek 18 percébe 22 dalt sűrítettek. Ebből a kiadványból mindössze ezer példány készült, ám a nagy kereslet hatására az albumot 1983-ban nagylemez formájában is kiadták, találóan Dirty Rotten LP név alatt. (A legelsők közé tartoztak, akik blastbeat-et injektáltak dalukba – No Sense).
Fontos momentum volt a csapat életében, hogy 1983-ban San Francisco-ba költöztek, ahol egy furgonban laktak, és fellépéseik között kifőzdékben vacsoráztak. Dennis Johnson kilépett a zenekarból, és visszatért Texasba, utódja Sebastian Amok lett, akinek csatlakozását követően helyet szereztek maguknak a Dead Kennedys Rock Against Reagan elnevezésű turnéján. A turné végeztével Sebastian-t Josh Pappe váltotta, míg az ex-bárdista egy texasi banda, a The Dicks tagja lett.
A következő alkotásuk a négyszámos Violent Pacification volt 1984-ben, és még ugyanezen esztendő nyarát követően Eric Brecht megházasodott, és kilépett a zenekarból, az új dobos pedig az akkor 17 éves Felix Griffin lett. (1984-ben egyik daluk, a Snap felkerült a háborúellenes adománygyűjtő válogatáslemezre, a P.E.A.C.E.-re, méghozzá olyan együttesek számai mellett, mint a Crass, a D.O.A., a Dead Kennedys és az MDC.) Diszkográfiájuk második lemeze, a Dealing With It 1985 márciusában jelent meg, de az album stúdiómunkálatai közben Josh hátat fordított az együttesnek, ezért Mikey Offender-t (R.I.P. – a The Offenders basszusgitárosa) kérték fel arra, hogy játsszon el pár számot az új lemezről, amelyeket Spike még nem tanult be helyette. A Dealing With It itt-ott már a metal felé hajlott – igaz, még nem vitték túlzásba – de azért az együttes eredeti, agresszív, letaglózó hc/punk stílusát is megtartották.
1986 sem telt eseménytelenül a zenekar életében, hiszen egyrészt megjelentették a Live at the Olympic videót, a Piss Shit Puke & Rotting Thrash-t (megosztott album a Minor Threat-tel, a Mental Abuse-zal, illetve a Lethal Aggression-nel), másrészt pedig visszatért Josh Pappe bőgös (aki aztán 1989-ig szolgálta a csapatot). Harmadik korongjuk felvételeit – tehát immár újra Pappe-val a soraikban – 1986 végétől 1987 elejéig a Stagg Street stúdióban (Van Nuys, Kalifornia), Bill Metoyer produceri közreműködésével bonyolították le, a mű pedig március 9-én került a boltok polcaira.
Noha őket megelőzően az S.O.D., a Nuclear Assault, a Suicidal Tendencies, az Agnostic Front, a Cryptic Slaughter vagy a C.O.C. már tett kísérleteket a metal és a hc „összeboronálására”, sőt, lemezekbe öntve meg is valósították ilyen irányú elképzeléseiket, maga a stílusbeli meghatározás (crossover) ettől az albumtól eredeztethető. Ez az alkotás nagyjából akkora változást/váltást hozott a D.R.I. zenei világában, mint amekkorát az Agnostic Frontnál a Liberty and Justice for… a United in Blood/Victim in Painhez, a C.O.C. esetében a Technocracy az Eye for an Eye-hoz, vagy a Suicidal Tendencies-nél a Join the Army a bemutatkozó anyagukhoz képest.
Ahogy az album elkezdődik az egyik legklasszikusabb D.R.I.-dallal, a The Five Year Plan-nel („I lose, you win”), mindenki előtt világossá válik, hogy a csapat gyakorlatilag egy az egyben szakított a múltjával, a korai, fékevesztett hc/punk attitűddel. Mind a szám felépítése, mind a hossza (4:03) azt jelzi, hogy a thrash metal hatása markánsan befészkelte magát a muzsikába, ami egyrészt az egész lemezen végigvonul, másrészt későbbi műveiket is (Four of a Kind, Thrash Zone) alapvetően meghatározta. (Beszédes adat, hogy Eric Brecht 1985-1986 között a Death tagja volt, a Back from the Dead demón kívül akkori próbatermi és koncertfelvételeken játszott, majd a Hirax-hez csatlakozott; ő dobolta fel a Hate, Fear and Powert.)
Összetettebbek, hosszabbak lettek a nóták, amelyek nem mellőzték a húzós groove-okat és a lassabb részeket sem, ugyanakkor a brutalitásukból, a súlyosságukból egy szemernyit sem vesztettek, legyen szó a Tear it Down-ról, a Decisions-ről, a Go Die!-ról vagy az Oblivionról; egyedül az olyan rövid kirohanások mutatnak hasonlóságot az „ős” D.R.I.-jal, mint az A Coffin (0:58) és az I.D.K.Y. (1:28). Hallatszik, hogy a dallamok később a Sick Of It All-t ihlették meg, Spike Cassidy gitárjának a hangzása Frank Blackfire-re volt hatással, míg Dave Lombardo vagy Danny Lilker a korai Slayer, illetve Nuclear Assault fotókon előszeretettel feszítettek D.R.I.-pólóban.
Megszólalását tekintve is etalon az alkotás: Bill Metoyer vastag, telt, agresszív hangzást biztosított a végeredményhez. A Crossover „falbontó” szerepe abban is megnyilvánult, hogy az anyagnak köszönhetően punkok, skinheadek, metalosok egyaránt látogatták a banda koncertjeit; az 1987. június 27-én, a New York-i The Ritz klubban tartott buli felvétele mindezt hitelesen támasztja alá.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy én vagyok a csapat legelvakultabb fanatikusa, viszont gyakran és szívesen hallgatom a lemezeiket, habár a Definition, valamint a Full Speed Ahead kiestek a szórásból. Ugyan 2016-ig nem adtak ki semmit, hivatalosan soha nem oszlottak fel; az állandóságot viszont ma már csupán Spike Cassidy, valamint Kurt Brecht képviseli. Tavaly egy amolyan „vissza a gyökerekhez” jellegű EP-t adtak ki But Wait… There’s More! címmel, mintegy jelezve, hogy léteznek, itt vannak, alkotnak, kell még velük számolni (azóta Harald Oimoen basszusgitáros már nem tagja az együttesnek).
Komoly népszerűséget, elismerést értelemszerűen már nem fognak bezsebelni, az azonban vitathatatlan, hogy úttörő szerepet töltöttek be a metal és a hardcore közötti ellentétek ledöntésében, mégpedig egy klasszikus lemez megjelentetésével.
Leave a Reply