A 90-es évek legelején viszonylag gyorsan csúcsra járatódott a death metal. Ebből a zenéből az összes szélsőségességet kihozták a csapatok, amit csak ki lehetett hozni, sok újdonságra már nem számíthattak a műfaj elkötelezettjei, fanatikusai. Jobban mondva igen, mert megjelent a színtéren a maroknyi követőt felvonultató, az Atheist, a Cynic, a késői Death, valamint a Babylon Sad fémjelezte progresszív death metal (valamilyen szinten a Nocturnus is ide tartozott), valamint a göteborgi dallamos death irány. Legyünk őszinték, ez utóbbi előfutára a Carcass Heartwork albuma volt.
Ami magát a brutalitást, az agressziót illeti, eleve adott volt a Seven Churches, a Scream Bloody Gore, az Altars of Madness, a Slowly We Rot, az Effigy of the Forgotten; így joggal merült fel a kérdés, hogy lehet-e ezt még fokozni. Erre a felvetésre 1992-ben a Cannibal Corpse adta meg a választ harmadik lemezével. Ez volt a Tomb of the Mutilated. Mielőtt rátérnék az anyag ismertetésére, pár szóval kifejtem, hogyan alakult meg a csapat.
1988-ban jött létre a New York állambeli Buffalo-ban, ahol egy kisebb underground színtér létezett akkoriban, olyan bandákkal, mint a Malevolent Creation (pályafutásukat Resthaven-ként kezdték), a Leviathan, a Humungous, a Beyond Death, a Tirant Sin vagy a Mayhemesis. Mindannyian az ez idő tájt már javában tomboló thrash metalt űzték, demókat jelentettek meg, igaz, komolyabb ismertségre nem tudtak szert tenni. Egyedül a Leviathan vitte véghez azt a bravúrt, hogy felkerült a Metal Forces magazin Metal Forces Presents…Demolition – Scream Your Brains Out válogatására (Chain Reaction Records 1988).
Megunva ezt a töketlenkedést, öt fiatalember úgy határozott, hogy egyesítve erőiket egy új, önálló formációt hoznak létre. Nevezett urak Chris Barnes énekes, Paul Mazurkiewicz dobos, Bob Rusay gitáros (egyaránt Tirant Sin, kezdetben a Satan’s Angel nevet viselték), Alex Webster basszusgitáros, és Jack Owen gitáros (ők a Beyond Death sorait erősítették; az 1987-es A Slice of Death, illetve az 1988-as Yuk Fou demók fűződnek a nevükhöz, amelyeken Alex énekelt is) voltak. Barnes egy rövid időre a Leviathanban is megfordult, ő szerepelt a banda 1987-es Legions of the Undead demóján, valamint próbatermi felvételén.
A Kannibál Hulla névvel Webster rukkolt elő, aki úgy definiálta a kifejezést, hogy „egy élőhalott tetem, amely meg fog téged enni”, míg az eredeti logót Chris Barnes rajzolta (a bandából történt távozása után a zenekarnak új logót kellett terveznie, mivel az énekes azt állította, hogy a régi design használatához csak neki van).
1989. május 2-án adták ki az A Skull Full of Maggots című demót (ezt megelőzően adták legelső koncertjüket városukban, a River Rock Cafe klubban), amely a Metal Blade-főnök Brian Slagel-nél landolt, mégpedig úgy, hogy egy helyi lemezbolt vezetője, ahol Chris Barnes dolgozott, elküldte neki a felvételt. Slagelre mind a kazettán hallott muzsika, mind az extrém image, a beteg szövegek meggyőzően hatottak, és leszerződtette a zenekart. Innentől kezdve történelem, ahogy mondani szokás, csakhogy ezt a történelmet a Cannibal Corpse tulajdonképpen két év alatt megírta.
Meghatározó élménye életemnek, hogy amikor 1990-ben, a Petőfi Rádión sugárzott Heavy Metal Híradóban meghallottam egy roppant brutális számot, szinte megfagyott a vér az ereimben, mert a műfajjal addig csak az ismerkedés fázisában jártam, azelőtt soha nem hallottam még ilyen extrém nótát – leszámítva a Bathory The Return-jét, valamint a Scum-ot a Napalm Death-től –, a szóban forgó tétel pedig nem más volt, mint a Put Them to Death. Attól a pillanattól kezdve váltam Cannical Corpse-hívővé, egyben indultam el a death metal felé.
Hírnevüket az Eaten Back to Life-fal, valamint a Butchered at Birth-szel alapozták meg, amelyre a Tomb of the Mutilated-del alaposan rátromfoltak. Ahogy elődei esetében, a munkálatokra ez alkalommal is a Morrisound stúdió falai között, Scott Burns irányításával, míg a maszterizálásra a Fuller Soundban (Miami) került sor.
Az első korongnál egy, míg a másodiknál másfél perccel rövidebb album már a nyitó Hammer Smashed Face-szel jelezte, hogy bár a banda jottányit sem engedett a szélsőségességből, a muzsikában, annak megközelítésében komoly változások álltak be – elég csak Webster basszuskiállására gondolni. Változatosabban, összetettebben vezették elő új dalcsokrukat, elképesztő, itt-ott doom-ba hajló, nyakszaggató váltásokat iktattak be, ami azt az érzést kelti, hogy eszük ágában sem volt önmagukat másolni.
Szembeötlő volt a dallamok, harmóniák csatasorba állítása, rengeteget fejlődött az Owen/Rusay duó, Webster jelen albumon nyújtott teljesítménye alapján hívta fel magára a figyelmet, kegyetlenül kalapál Paul Mazurkiewicz, Chris Barnes hörgése pedig külön kategória; ennyire mély, hátborzongató, vérfagyasztó előadást nem sok death metal anyag képes felvonultatni. (A mai, jobbára disznóvisításhoz hasonlító performanszokat most felejtsük el.)
Mostanában, a csapat új korongját többször is meghallgatva vontam le azt a következtetést, hogy – lehet rajta vitatkozni – Paul Mazurkiewicz nem feltétlenül tartozik a death metal dobosok krémjéhez, azonban a kezdetektől fogva megbízhatóan, feszesen, pontosan üt, sziklaszilárd alapokat, megfelelő húzást biztosítva a szerzeményeknek. Ami nem változott, az a gusztustalan, provokatív, gyomorforgató körítés (Vince Locke munkája, aki a Butchered at Birth óta gyakorlatilag a banda „házi művésze”), illetve Barnes beteg szövegei.
A lemezen roppant magas fokon tálalták a zenei agressziót, brutalitást, extrémitást: az I Cum Blood, a tömeggyilkos Arthur Shawcross hangjával kezdődő Addicted to Vaginal Skin, a Necropedophile vagy a Post Mortal Ejaculation önmagukért beszélnek. Azt pedig mindenki tudja, hogy extra promócióként egy rövid részlet erejéig (Hammer Smashed Face – egyben letölthető tartalom a dal a Rock Band videojáték-sorozatokhoz) az Ace Ventura: Állati nyomozó című filmben is feltűntek; az I Cum Blood pedig a Grand Theft Auto IV: The Lost and Damned videojátékban hallható.
A hangzás terén is emelték a tétet: rettentő súlyosan, telten, vaskosan szólal meg a lemez, Scott Burns etalon sound-ot biztosított az anyagnak. A lemez utóéletéhez szervesen hozzákapcsolódik az egy évvel később kiadott Hammer Smashed Face EP, illetve annak az izgága német tanárnőnek az akciója, aki elérte, hogy a csapat teutonföldi fellépései alkalmával ne játszhasson dalokat az első három lemezről (a Fucked with a Knife biztos jobban tetszett volna neki), amely tilalmat végül, 2006-ban, egy esseni koncert alkalmával oldották fel.
Felesleges a múlt további fejleményeit, valamint a jelent részletezni, mindennél beszédesebb az a tény, hogy manapság is aktívak, dolgoznak (ahogy Webster fogalmazott: „nem tudom elhinni, hogy megcsináltuk”), a death metal műfaj egyik legmeghatározóbb alakulatává, vezérhajójává nőtték ki magukat. Elkötelezettségből, kitartásból, elszántságból, a rajongók iránt mutatott lojalitásból csillagos ötöst érdemelnek, lemezeik, munkásságuk örök példaként fog szolgálni a kezdő death metal zenészek/zenekarok előtt.
Leave a Reply