Megjelent az új Cannibal Corpse album, immáron a tizennegyedik a sorban. Manapság nincs ennek semmi különösebb hírértéke, ugyanakkor rajongóik (és úgy en bloc a death metal-hívők) lélegzetvisszafojtva várták a napot, amikor a boltok polcaira került a korong.
Ki gondolta volna 1990-ben, az Eaten Back to Life idején, hogy 27 évvel később is még létezik a zenekar, lemezeket készít és turnézik? Meggyőződésem, hogy senki, de szerintem még maguk Alex Webster-ék sem. Az is megdöbbentő, hogy fennállásuk 29 éve alatt alig volt tagcsere a soraikban, és 2005 óta változatlan tagsággal nyomulnak (Rob Barrett 1993-1997 között volt tagja a csapatnak, majd 12 évvel ezelőtt tért vissza). Többek között ez az egyik záloga a sikerüknek, a másik pedig a kiemelkedő nóták.
Na már most, ez utóbbi az új anyag esetében nem feltétlenül igaz. De, az. Csak időt kell adni a korongnak, hogy beérjenek a szerzemények. Régen fordult már elő velem, hogy egy Cannibal Corpse-alkotás nehezen férkőzött közel hozzám, a Red Before Black-kel ugyanis ez történt, de aztán hatodik-hetedik nekifutásra már működött a dolog, kerek lett a történet, azt is mondhatom, hogy jó barátságba kerültünk egymással. Sőt, mondom is.
Ami a régi motorosok (Obituary, Immolation, Suffocation stb.) idei termését illeti, számomra a Red Before Black valamelyest elmarad az Immolation teljesítményétől, egyenrangú az Obituary-éval és jobb a Suffocation-énél. Természetesen ez ízlés-függő, nálam ez a stájsz. Az első szembe (fülbe) ötlő jelenség, hogy az újra a Mana stúdióban, Eric Rutan produceri segítségével felvett album atommódon, falbontóan szól, rettentő tömény, brutális a hangzás. Ahogy „nem szarozunk, rohamozunk” jelleggel belecsapnak a nyitó Only One Will Die-ba, kérem szépen, kő kövön nem marad. Valósággal nekiugranak a gyanútlan hallgató torkának Pat O’ Brien és Rob Barrett riffjei, kegyetlenül gyalul a Webster/Mazurkiewicz ritmusszekció, és Corpsegrinder is hozzá a rá jellemző formát.
Noha a Tomb…-ról írott ismertetőmben már kitértem rá, ehelyütt is megjegyzem, hogy Paul Mazurkiewicz dobolása nem feltétlenül tartozik a legjobbak közé, úgymond, nem ő a szakma ördöge, de „ott van a szeren”, ’88 óta fontos részét képezi a muzsikának, biztos, precíz, megbízható a játéka.
Véleményem szerint ezúttal thrash-es anyag került ki a muzsikusok keze közül, azaz sokkal jobban kidomborodik a thrash hatása, mint korábban bármikor, legyen szó a már említett Only One Will Die-ról, a címadó darabról, a Shedding My Human Skin-ről vagy a Scavenger Consuming Death-ről. Az is köztudott, hogy Webster-ék mesterei a váltásoknak, a nyakszaggató doom részek által beiktatott töréseknek. Értelemszerűen ezekre is akad néhány példa, ahogy az a Code of the Slashers-ben (az a kezdés, jujj!), a Corpus Delicti-ben és a záró Hideous Ichor-ban is tetten érhető. A középtempók és a melódiák sem hiányoznak (Remaimed, Firestorm Vengeance), csupán azt sajnálom (nehezményezem), hogy ezúttal Alex Webster-nek nem jutott elég tér, lehetőség pazar képességeinek prezentálására, hiszen több, a Scavenger Consuming Death-ben felbukkanóhoz hasonló basszuskiállást is el tudtam volna viselni.
Köpködésre, fanyalgásra természetesen ezúttal sem adott okot a társaság, és ugyan nincs értelme korábbi műveikhez hasonlítani az újat, azok talán könnyebben adták meg magukat. Újdonsággal sem kedveskednek, de a tőlük elvárt színvonal, minőség adott. Lehet, hogy mégiscsak év végi „slágerlista-gyanús” alkotás?
Leave a Reply