Arch Enemy: Will to Power (2017)

Naiv nulladik bekezdés: a régi iskola híveként számomra az ének dallamokat jelent. Amikor a vokalista torkából az oktáv(ok) különböző hangjai törnek elő váltakozva. Soha nem fogom megérteni, hogy ha valaki képes erre, akkor miért nem teszi ezt. Hogyan lehet a zenei koncepció része az, hogy „Fogd vissza magad, ne azt add, amit tudsz, hanem kevesebbet!”. Persze tudom, a death metal alapeleme a hörgős ének, de pont ez az az összetevő, amitől nem tud maradéktalanul a kedvencemmé válni ez az irányzat.

Pedig szeretném szeretni az Arch Enemy-t, mert izgalmas csapat és tehetséges muzsikusok gyülekezete. Élvezem és értékelem Mike Amott gitárjátékát, nemkülönben Jeff Loomis-ét, akinek ez az első nagylemeze a zenekar tagjaként (2014-ben csatlakozott az együtteshez, azóta a Stolen Life EP-n, kislemezeken és koncertfelvételeken is pengetett). A zene rendben is van, az énekkel viszont továbbra sem tudok teljes mértékben megbarátkozni, így aztán kezdetben ezt az albumot is fél füllel, „monóban” hallgattam, így próbálva szétválasztani a két összetevőt, a tetszőt és a kevésbé szimpatikust. (Hozzáteszem: hallgatásról hallgatásra egyre közelebb kerül hozzám Alissa White-Gluz produkciója.)

Mivel úgy harangozták be az albumot, hogy azon – a zenekar történetében először – dallamos ének is hallható, arra gondoltam, végre eljött az én időm. Sietek megnyugtatni az Arch Enemy-híveket (ha még nem hallották volna az anyagot, amit kétlek), hogy a csapat nem tért le látványosan az előző 9 lemezen kitaposott ösvényről: vokalistájuk továbbra sem gyógyult ki a hörghurutból, dallamos éneket mindössze egyetlen nótában hallani. Hogy aztán ez egyszeri kísérlet, vagy valami újnak a kezdete, az a következő albumon fog kiderülni.

A svéd melodikus death metal kvintett legfrissebb lemeze szeptember elején látott napvilágot. Bő 50 perces játékidejébe 12 szerzemény fért bele. Az anyag deluxe edition változatán egy, a japán kiadáson pedig két bónusznóta hallható, mindkettő feldolgozás: a Pretty Maids Back to Back-je, illetve a GBH City Baby Attacked by Rats című nótája (a deluxe-on is ez utóbbi a ráadásdal).

Na, de nézzük magát a törzsanyagot! Az album egy hangulatos gitárintróval indul (Set Flame to the Night), amelyet nem nehéz elképzelni az Arch Enemy koncertek nyitó darabjaként. Két témát vonultat fel, és szinte igényli, hogy utolsó hangjait követően a zenekar egy brutális számmal belecsapjon a lecsóba. Ez lesz a The Race, amit aztán egyik kedvencem, a Blood in the Water követ. Utóbbi nóta – mindenekelőtt a tempója miatt és Amott kettős érintettsége okán – a kétezres évek első évtizedének Spiritual Beggars-ét idézi. Már itt nyilvánvalóvá válik, hogy a melódiákat ezen a lemezen (is) Amott és Loomis szállítják, akik ebben a számban egy klasszikus zenei ihletettségű témával is meglepnek bennünket.

A The World Is Yours-ban a billentyűs hangszerek és a basszusgitár (Sharlee D’Angelo) is kiemelt szerephez jut. Előbbi adja a – nem énekes, hanem hangszeres – refrén dallamát, ami a lemez talán leginkább jegyezhető melódiája. (Az anyag érdekessége, hogy a szintetizátorhangokért is a dobos Daniel Erlandsson felel, ugyanakkor két neves vendégművész is közreműködik ezen az instrumentumon, itt például Jens Johansson.)

A The Eagle Flies Alone egy jó kis döngölős témával üt le a lábunkról, Alissa pedig magasabb tónusban, de még mindig nem dallamosan énekel. A lemez lírai nótája a Reason to Believe, amelyben a frontember végre az „igazi” hangját is megmutatja. Orgánuma itt Doro-éhoz hasonló, kissé fátyolos alt. Aztán persze bedurvul, méghozzá két fokozatban: előbb dallamosan, de keményen énekel, majd jön a tőle megszokott hörgés – hogy aztán induljon a kör elölről. Ebben a dalban Mike Amott öccse, Christopher vendégszerepel, gitáron és billentyűs hangszereken.

A Murder Scene egyes részei az In Flames muzsikáját juttatták eszembe; a két zenekarban egyébként is közös (volt), hogy az egy-hangú énekhez a gitár szolgáltatja a melódiát, amitől elsőre úgy tűnhet, mintha a dallamok a vokalista szájából törnének elő.

A First Day in Hell-ből még leginkább az alapritmus húzása és egy finom gitártéma tetszik, egyébként számomra – a The Race-szel, a Murder Scene-nel és a My Shadow and I-jal együtt – az album felejthetőbb nótáinak csokrát gyarapítja.

A Saturnine instrumentális melankóliájához hasonló hangulatban indít az azt követő Dreams of Retribution is, de aztán a banda rálép a gázra, és egy remek dal kerekedik belőle, ismét csak Jens Johansson színre lépésével, egy jó kis refrén alá játszott gitárdallammal és egy klasszikus zenei gitártémával.

Az alap-anyagon utolsóként elhangzó A Fight I Must Win egyből egy fogós dallammal kezd, aztán jön a headbangelős alapriff, majd a refrénnél a szokásos megoldás, végül pedig vonósok hangja zárja a szerzeményt.

A bónuszokról egy mondatban: a GBH-szám punk-os nyersessége kifejezetten jól áll Alissa-nak, a Pretty Maids talán legnagyobb slágere pedig új értelmet nyer a hörgős énekkel. 🙂

Sokáig hezitáltam a 4-es és a 4,5-ös osztályzat között, de éljenek a jó gitármelódiák és a remény, hogy a következő albumon még több dallamos refrént hallunk Alissa-tól!

A szerző: Coly 1224 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.