Egyik jeles kollégám a kanadai énekes-gitáros, Jeff Waters munkássága kapcsán megjegyezte, nála az az első lemezzel kezdődött – és fejeződött be. Az én lojalitásom valamivel tovább tartott: az Alice in Hell – ahogy sokaknak, úgy nekem is – nagyon tetszett, a Never, Neverland-et már kisebb vigyorral az arcomon hallgattam, a Set the World on Fire után pedig én is hátat fordítottam a csapatnak.
A közelmúltban két album (Refresh the Demon, Criteria for a Black Widow) erejéig újra tettem velük egy próbát, de azok sem ösztönöztek arra, hogy további Annihilator-anyagokat tegyek a magamévá. Anélkül, hogy kritizálnám Jeff mester teljesítményét (le a kalappal előtte: az elmúlt csaknem 30 évben 16 albumot adott a metal világának), csupán annyit mondok, számomra nem elég sokszínű az a zenei világ, amelyet lemezről lemezre a nyilvánosság elé tár.
Amit jól tudunk vele kapcsolatban, hogy az Annihilatort 1984-ben alapította; a csapat első lemeze, az Alice in Hell 1989-ben látott napvilágot, és került rövid időn belül kultikus státuszba. Kezdetben talán maga Jeff sem gondolta, nem úgy tervezte, hogy ekkora átjáróház lesz a zenekarából. Nem számoltam össze, de az évek során számtalan muzsikust elfogyasztott, kis túlzással (lehet, hogy tényleg így is van) minden albumnak másik felállással vágott neki. Ezek a gyakran megüresedő pozíciók hamar, már 1993-ban oda vezettek, hogy a lemezekre nemcsak a gitár-, hanem a bőgőtémákat is Waters játszotta fel, sőt, 1994 és 1996 között, illetve 2015 óta az énekes pozícióját is ő töltötte/tölti be.
Ennek fényében talán már nem is olyan meglepő, hogy jelenlegi zenésztársai sem játszottak a csapat előző albumán (Suicide Society – 2015), bár a gitáros Aaron Homma és a bőgős Rich Hinks is attól az évtől tagja a formációnak, a dobos Fabio Alessandrini viszont csak tavaly csatlakozott hozzájuk. Az Annihilator így tulajdonképpen már jó ideje Jeff egyszemélyes projektje, társakra leginkább a koncertek miatt van szüksége.
A frontember előzetesen azt ígérte, az új lemezen minden eddiginél nagyobb szerephez jutnak a dallamos refrének, és saját zenei hatásai (Metallica, Megadeth) is előtérbe kerülnek majd. Nos, nem tudom, hogy csupán a For the Demented-en, vagy már korábban is lazított a thrash általa ápolt szigorú hagyományain, de tény, hogy az anyagnak vannak szellős, könnyedebb, dallamosabb pillanatai is. Ha valami bajom van az albummal, akkor éppen az, hogy a sokszínűség nem rendeződik egy egységes koncepció köré. Inkább olyan, mint egy kívánságműsor: egy kicsi ez, egy kicsi az, remélve, hogy a kínálatból mindenki talál majd kedvére valót.
A most november 3-án megjelent FTD az Annihilator tizenhatodik sorlemeze, 48 perces játékidején 10 dal osztozik. Az anyag producere természetesen maga a főnök volt; háttérvokálozni nem kisebb név szállt be, mint az Exciter énekes-dobosa, Dan Beehler; a látványos borító pedig honfitársunk, a kiváló Havancsák Gyula munkája.
Az albumot nyitó Twisted Lobotomy tipikus Annihilator-nóta: riffelés, gyorsaság, kis amplitúdón mozgó ének, virtuóz szóló – 30 évvel ezelőtt is ugyanezt hallottuk Jeff-től. Aki emiatt szereti Waterst, megnyugodhat, aki nem, legyinthet, hogy „na, már megint…”, pláne, hogy a másodikként elhangzó One to Kill is – igaz, már csupán gyors középtempóban – ugyanezt a vonalat viszi tovább.
Aztán jön az első meglepetés, a címadó nóta, dallamos énekkel, elsőre jól jegyezhető refrénnel. Az album egyik legjobbja. A másik pedig az utána következő Pieces of You, egy kellemes lírai dal, amely a közepére úgy gyorsul fel, hogy közben nem válik keményebbé.
A The Demon You Know-ban a basszusgitár jut főszerephez, az Altering the Altar elején és közben pedig szintetizátorfutamokat hallunk. A több mint 6 perces Phantom Asylum – mindenekelőtt visszhangosan csengő gitárjával – az Alice in Hell albumot idézi meg, western-es hangjairól pedig a Tarantino által rendezett Django-film jut eszembe.
A The Way olyan, mintha feldolgozásnóta lenne, annyira távol áll az Annihilator (korai) világától. Rock and roll, amelynek bulis hangulatát a végén hallható közönségzaj is fokozza. A Dark kétperces instrumentalitása után pedig jön a zárópoén, méghozzá a Not All There funky-san lazulós részei képében.
Nem unalmas az anyag, ugyanakkor kérdés, hogy aki sokat markol, annak a végén mennyi marad a kezében. A most szombati koncerten nyilván a régi nóták fognak tarolni, de ahogy azt a legfrisebb setlist-en is látom, az új lemezről három nóta is bekerült a programba (amelyben összesen nyolc dal hangzik el), és azért a Twisted Lobotomy és a For the Demented kapcsán sem tartok attól, hogy elmarad utánuk az üdvrivalgás.
