Slayer – Budapest, Sziget Fesztivál, 2003. augusztus 4.

Kezdetektől rendszeres résztvevője voltam a Sziget Fesztiválnak (DiákSziget, Pepsi Sziget, nevezzük akárminek); eleinte napokat töltöttem ott, aztán az évek előrehaladtával egyre inkább ritkultak ezek a látogatások. Egyrészt a jegyárak drasztikus emelkedése, másrészt a koncertkínálat hanyatlása miatt. Eljutottam addig, hogy az utóbbi néhány évben már egyetlen napot sem töltöttem ott.

2003 környékén talán a legjobb korszakát élte a rendezvény, nekünk, heavy metal rajongóknak mindenképpen. A Hammer sátor is színvonalas zenekarokat léptetett fel, de a nagyszínpadon is összefuthattunk kiváló együttesekkel – ha nem is mindennap. Ebben az esztendőben örömmel konstatáltam barátaimmal együtt, hogy a Slayer is tiszteletét teszi a Hajógyári-szigeten.

Volt már annak előjele, hogy erre a fesztiválra is meghívják a thrash metal koronázatlan királyait, mivel egy évvel korábban a PeCsa-ban adott koncertjük előtt nem sokkal tért vissza Dave Lombardo, így fokozottabb volt az érdeklődés a banda iránt. Természetesen ezt a szervezők sem hagyták figyelmen kívül, ezért gyorsan lecsaptak a zenekarra – lehet, érezték azt, hogy Dave pozíciója nem állandósul, bármikor újra távozhat.

Tehát nem először, és nem is másodszor léptek fel Araya-ék Magyarországon, de szerintem külföldön is sokan látták már az együttest élőben, így mindenkinek más Slayer koncert adta a legnagyobb élményt. Nekem az egy évvel korábbi volt az első találkozásom velük – sajnos a korábbiak kimaradtak –, ami hihetetlen nagy buli volt, de nem gondoltam volna, hogy a PeCsa-belit a „szigetes” überelni fogja. Igazából nem is azt mondanám, hogy jobb volt, hanem valahogy más; másként éltem meg ezt a fellépést, ezt nem is lehet mondatokba foglalni.

Lombardo visszatérését, azt hiszem, minden Slayer-rajongó örömmel vette tudomásul. Én nagyon kedvelem Paul Bostaph játékát is, de tény, hogy az eredeti felállás volt az igazi. Jeff Hanneman már sajnos nincs az élők sorában, így utólag visszagondolva, szerencsésnek érezhetem magam, hogy kétszer is láttam, hallottam az Araya-King-Hanneman-Lombardo kvartettet.

Igaz, hogy a közönség összetétele heterogénebb volt, mint egy szimpla Slayer koncerten, mivel egy egyhetes fesztivál keretein belül történt mindez, így sok olyan ember is a nagyszínpad elé merészkedett, aki nem rajongója a zenekarnak, de ez engem abszolút nem zavart. Legalább megtudta, milyen is egy tökös metal koncert, ahol mellébeszélésnek nincs helye! Hallhatta, miként kell rendesen megszólalnia a gitárnak, csodálhatta a világ egyik legjobb dobosának technikás és egyben ütős játékát, konstatálhatta, milyen kellemes témákról szólnak a dalszövegek, meg egyébként is, találkozhatott az univerzum egyik legprofibb koncertbandájával. Kell ennél több? Biztos volt olyan, akit sokkolt a fellépés, de ez legyen az ő baja.

Ami rendkívül pozitív volt, hogy baromi jól szólt a koncert. Korábban sokat mérgelődtünk a barátaimmal azon, hogy nem tudtak normális hangzást biztosítani a Szigeten, de most végre egy hozzáértő arc ült a keverőpult mögött. Arányosan, tisztán, de mégis erőteljesen dörrent meg a cucc.

Még most is előttem van a gitárduó, ahogy tépik, szaggatják hangszerüket, Kerry King teljes transzban, félig megvadulva, Jeff Hanneman komótosabban, de szintén a zenébe beletemetkezve, Araya pedig gonosz vigyorával az arcán vezényli a szeánszot, miközben pengeti basszusgitárját és köpi magából a dalsorokat. Dave alig látszott ki a dob mögül, de a játéka elképesztő volt.

Mi is lehetett volna a hab a tortán, mint az, hogy lenyomták a Reign in Blood lemezt! Hát, erre kevesen számítottak. Irgalmatlan, elképesztő… á, nincsenek jelzők. Beleborzongok, ha felidézem. És mellé rengeteg további klasszikus dal, de mint tudjuk, mindig van hiányérzete az embernek, ám nekem így is tökéletes volt a repertoár.

Sikerült előrekúsznom a tömegben, veszett headbangelés, ugrálás, pogó ment a színpad közelében, és ebből én sem maradhattam ki. Ám egyszer csak odaszól egy figura, hogy ne ugráljak már annyira, mert zavarom, meg egyébként is miért kell ezt. Én meg azt válaszoltam, hogy „Ember, ez Slayer koncert, ha nem tetszik, menj hátra!” Egyből olajra is lépett „anyámasszony katonája” barátunk.

Amikor vége lett az eksztázisnak, akkor vettem észre, hogy csurom vizes vagyok, de olyan szinten, hogy amikor levettem a pólómat, szó szerint csavartam belőle az izzadtságot. Addigra egy kicsit hűvös is lett az idő, más ruhaneműm nem volt, így az est egy részét vacogva töltöttem addig, amíg meg nem száradt rajtam a trikó. De érdekelt ez engem? Nem különösebben, akár a véremet is adtam volna.

És egy rövid szösszenet ehhez az eseményhez. Másnap a munkahelyemen az EST FM rádió szólt, amit nem különösebben szerettem, de mivel kollégáim nem annyira díjazták a zenéimet, én pedig nem akartam olyan adót befogni, ahol a legócskább popzenék mennek, ezért közös megegyezés alapján ezt választottuk. Szóval, beszélgetés a Sziget Fesztiválról az egyik műsorban. Mondja az egyik műsorvezető, hogy megnézte a Slayer-t előző nap. Idézem őt, nem szó szerint: „Beismerem, nem szeretem a bandát, és metal-t sem nagyon hallgatok, de ez a zenekar mindent vitt, hatalmas elismerésem nekik, óriási koncertet adtak, remek zenészek. És a fellépés után láttam a rajongók arcát, sugárzott róluk az elégedettség, mindenki úszott a boldogságban.” Valahogy így kell(ene) nyilatkozni, ha valaki nem szakértője a metal-nak.

Igen, nagyon nagy élmény volt. Nem is jó a „nagy” kifejezés, ide a legmagasztosabb jelzők illenek.

Jeff nekem jobban hiányzik, mint Dave. Amikor volt neki ez a pókharapásos, bakteriális fertőzéses esete, ami miatt nem tudott fellépni a zenekarral, direkt nem mentem ki a budapesti koncertre, pedig egyik haverom felhívott, hogy van egy jegye, és tartsak vele. Gondolkoztam egy ideig, hogy elindulok, de valahogy nem vitt rá a lélek, nekem annyira szükségem lett volna Hanneman jelenlétére. Pótolhatatlan, hiába helyettesítik őt kitűnő gitárosok. A Sziget Fesztiválos Slayer fellépés viszont örökké bennem fog élni.

Zárásként: a cikk befejezésekor keresgéltem fotókat a koncertről, amiket végül nem találtam, viszont nagyot dobbant a szívem, amikor felfedeztem, hogy a YouTube-on fent van az egész koncert. Nem tökéletes sem a hang, sem a kép, de elmegy. Bele is pörgettem, és borsódzott a hátam, miközben néztem, hallgattam…