Jeles kollégám (DL) a múltkor az idén 30 éves jubileumát ünneplő bemutatkozó korongot, az Ignorance-t dicsérte. Én is azzal ismertem meg a csapatot, de azóta nem sokszor hallgattam a korongot; számomra nem sok emlékezetes pillanat van rajta, nekem túl gyors és túl homogén az anyag. Az 1988-as Surf Nicaragua EP már jelzett valamiféle változást, bár az is lehet, hogy a Black Sabbath War Pigs-ének feldolgozása (és persze a címadó nóta) tette számomra elődjénél fogyaszthatóbbá az anyagot. A The American Way viszont nagyon betalált nálam, még akkor is, ha ezzel az albummal a csapat egy kissé átesett a ló túloldalára.
Az arizonai Phoenix-ből származó zenekar történetét Laci részletekbe menően ismertette, így ezzel nem húznám az időt. Az énekes-dalszerző (-basszusgitáros) Phil Rind a kezdetektől társadalmi problémákat feszegető és rendszerkritikus dalokat szeretett volna írni. Ezeket kezdetben speed tempóban hadarva adta elő, a második albumra azonban már tényleg a szöveg került a középpontba, a zene ennek érdekében lelassult. Elképzelem az Ignorance rajongóinak arcát, ahogy az új lemez középtempós nyitódala (Love… Hate) után egy hasonló nóta következik (a címadó), majd még egy (The Way It Is)…
Hát igen, ez az anyag nem a sebességről szól. Az első gyorsabb témát a negyedik dal (Crimes Against Humanity) közepén halljuk, de aztán ez is visszatér a komótos tempóhoz. Az utolsó előttiként elhangzó I Don’t Know indul gyors tételként, az viszont a közepén lassul be.
Ezzel együtt jó kis riffelős, bólogatós thrash ez, tördelt, szaggatott témákkal. Időnként persze még az én szám íze szerint is lassú a muzsika, más témákat pedig egész egyszerűen túljátszanak. Ugyanakkor minden nagyon jól szól, a zenei struktúrák letisztultak, átláthatók, vagyis egy profi anyaggal állunk szemben.
Amik kifejezetten tetszenek, azok a The Way It Is zenei megoldásai: az alapriff, az egyszerű, de jó refrén, utána pedig az ütős gitártéma. A Crimes Against Humanity már említett felgyorsulása, a State of Emergency közepén hallható téma és persze az utolsó két nóta.
A lemez hangulati csúcspontja egyértelműen a Who’s To Blame, amely egy tizenéves metalrajongó srác öngyilkosságának okait vizsgálja. Hátborzongató a dal zárómondata („So really who’s to blame?”), pláne az, amilyen hangon mondja ezt Phil. A szám líraiból durvul be és gyorsul fel, majd lassul vissza. Minden a helyén van benne, tökéletes alkotás.
Az albumot záró 31 Flavors pedig zeneileg és szövegileg is ugyanolyan poén-nóta, mint, mondjuk, a Mordred Every Day’s A Holiday című dala. Funky-téma, rézfúvós-támogatással, amelyben Rind először a különböző fagyi-ízekről áradozik, majd zenekarokról, amelyek – Jimi Hendrix-től kezdve a Mr. Bungle-ig – nagy hatással voltak rá.
S ha már a dalok témáinál tartunk: a címadó nóta a kapitalisták ál-demokráciájáról, szociális érzéketlenségéről, az állampolgári szabadság elsorvadásáról szól, a Crimes Against Humanity a környezetszennyezésről, az I Don’t Know a beskatulyázás ellen emeli fel a szavát, a Love… Hate pedig az emberi kapcsolatok végletességét elemzi. Utóbbi egy dolog miatt különösen érdekes:
„You can see it in our band we’re all so different … but … we’ll stay together you can’t tear us apart” – énekli Phil, ami elsőre sima klisének tűnik, ám ha megnézzük a csapat felállását, az az első nagylemez óta – egyetlen Greg Hall-Dave McClain oda-vissza cserét leszámítva – sziklaszilárd: a Sacred Reich-et ma is ugyanaz a négyes (Phil Rind-Wiley Arnett-Jason Rainey-Greg Hall) alkotja, amely a 30 évvel ezelőtti debütalbumot felvette.
Szép teljesítmény, még ha a The American Way-t követő időszak nem is kívánkozik a zenekar és a műfaj történetének legfényesebb lapjaira. Két nem különösebben ütős album (Independent – 1993, Heal – 1996) után, 2000-ben feloszlás, 6 évvel később újraindulás és azóta kizárólag koncertezés. Ilyen sztori mellett mi mást tehetünk, mint hogy nosztalgiázunk, és a korai albumokat hallgatjuk: ízléstől függően a nyers, erőtől duzzadó Ignorance-t vagy az agyasabb The American Way-t.
Leave a Reply