Egy válogatáslemezről nem feltétlenül kell megemlékeznünk jubileumának apropójából, de ez most egy speciális helyzet. Számomra minden idők egyik legkultikusabb gyűjteményéről van szó, egy olyan anyagról, amelynél a 80-as években undergroundabb kompilációt elképzelni sem lehetett.
A válogatáslemezek megjelentetését a N.W.O.B.H.M. mozgalom beindulásával feltűnt brit kiadók kezdték meg, amely tradíció aztán nagyon gyorsan terjedt át az Egyesült Államokba is. A tengerentúlon ennek előfutára, úttörője egy bizonyos Brian Slagel volt, aki egyfelől a Metal Blade-et hozta létre, másfelől pedig a Metal Massacre válogatásokért volt felelős. Véleményem szerint Brian és a Metal Massacre-ok hatására kezdték el a kiadók a kompilációk megjelentetését, amelyeknek az volt a céljuk, hogy egyrészt a náluk dolgozó bandák aktuális anyagát támogassák, felvezessék, másrészt feltörekvő, tehetséges zenekarokat jutassanak el a fanatikusokhoz.
Ami ezt a válogatást illeti, a kiadónak mindössze ez az egy kiadványa jelent meg, működtetője pedig a Violent Noise fanzine-t készítő, később a Roadrunner-nél dolgozó, jelenleg a Blabbermouth-nál alkalmazásban álló Borivoj Krgin volt, aki fogalomnak számít a metal világában. Öt csapat két-két felvétellel képviselteti magát az anyagon, amelyek akkoriban kétségtelenül a legextrémebb alakulatok közé tartoztak, és akiket minden bizonnyal csak a tapetrading/fanzine network-ben részt vevők ismertek. Ha nem bánjátok, végigmennék az előadókon, a dalokon.
Xecutioner: Find the Arise, Like the Dead. Miután leírtam az első szám címét, gondolom, mindenkinek beugrott, hogy ez esetben az Obituary elődjéről van szó (pályafutásukat Executioner-ként kezdték). A brandoni fiatalok 1986-os demójának tételei kerültek fel a lemezre, különlegességüket pedig az szolgáltatja, hogy egyrészt ekkor még a thrash-sel kokettáltak, másrészt, hogy Allen West mellett JP Chartier (ex-Massacre) kezeli a gitárokat, míg a basszusgitárért Jerome Grable felelt.
Lethal Presence: Strangled Death, Unholy Alliance. A csapat a torontói underground színtér véleményem szerint egyik legjobb thrash bandája volt, amely mindössze egy demót jelentetett meg, az 1987-es Unholy Allience-t, így értelemszerűen a dalok arról a kazettáról származnak. A banda muzsikája a honfitárs Sacrifice-éhoz áll a legközelebb, de az Exodus és a Slayer sem volt előttük ismeretlen. Esetükben annyit jegyeznék meg, hogy a felvételeken Craig Boyle dobolt, aki az Infernal Majesty-t életre hívó Rick Nemest (ex-Rapid Tears) váltotta.
Betrayel: D.D.P. (Destruction, Death & Pain), Another Sacrifice. A Fresno-ból (Kalifornia) származó kvartett (is) ékes példája annak, hogy hiába a tehetség, az még nem jelent automatikusan lemezszerződést is. Gyors, brutális, agresszív, a Slayer által kijelölt úton haladó thrash-ben utaztak, ám nekik nem volt olyan szerencséjük, hogy valamelyik kiadó felfigyeljen rájuk és kontraktust kínáljon nekik. Két demót (Helpless Souls – 1987, Death Shall Overcome – 1989) tudtak anno felmutatni, és ezek közül az elsőn hallható D.D.P. kapott helyet az anyagon, míg az Another Sacrifice kifejezetten erre a lemezre íródott. Annak idején úgy emlegették a csapatot, mint az egyetlen szerződés nélküli bandát, amelyik szerepelt a Kerrang! magazinban.
R.A.V.A.G.E.: Brain Damage, On They Slay. Itt a második szám ugorhat be a fanatikusoknak, hiszen az Atheist elődjéről van szó, de ekkoriban még a jól hangzó Raging Atheists Vowing a Gory End volt a nevük (amúgy Oblivion-ként indultak). A ’87-es On We Slay demóról adtak két szerzeményt a válogatáshoz, a zene pedig még jócskán thrash, a későbbi, mega-zseniális, jazz-es, progresszív death metal még nyomokban sem fedezhető fel a dalokban. Ezen a felvételen Kelly Shaefer párja még Mark Schwartzberg volt a gitároknál, Randy Burkey csak egy évvel később csatlakozott a zenekarhoz, és már vele fordultak az összetettebb, komplexebb irányba.
Sadus: Kill Team, Twisted Face. Létezik-e kegyetlenebb, gyilkosabb, szélsőségesebb thrash album, mint az 1984-ben, Antioch-ban (Kalifornia) alakult Sadus debütáló alkotása, az Illusions? Szerintem nem sok. Ez a két dal a kultikus, legendás D.T.P. (Death to Posers) demóról származik; egyszerűen felfoghatatlan, hogyan tudtak ilyen sebességgel játszani a muzsikusok. Azon ritka pályafutás az övék, amely alatt egyszer sem volt a soraikban tagcsere, mindvégig Darren Travis gitáros/énekes, Rob Moore gitáros (jobban mondva ő csak ’93-ig zenélt a csapatban), Steve DiGiorgio basszusgitáros, illetve Jon Allen alkották a legénységet. Idén Darren Travis megpróbálta újra aktivizálni a bandát, de hogy lesz-e belőle valami, arról nincsenek információim.
Borivoj Krgin mellett Ken Carlton volt még felelős az albumért, amelyet az S.T.R. stúdióban (Madera, Kalifornia) állítottak össze.
Ha azt vesszük, három formáció karrierjében kulcsszerepet játszott a Raging Death, hiszen később komolyabb kiadókhoz kerültek, és váltak az extrém metal színtér ismert képviselőivé. Sajnos a másik két alakulat mindenféle visszhang nélkül tűnt el a süllyesztőben. Úgy gondolom, mindenféle túlzás nélkül kijelenthető: ez a válogatás bőven megérdemli a klasszikus jelzőt.
Válasz írása