A 80-as években körülbelül a huszadik kazettám egyik oldalát a múltkor ismertetett Hanoi Rock-album dalai, a másik oldalát pedig jelen anyag első néhány nótája (Komjáthy György 30 perces rádióműsorának anyaga) töltötte ki. Talán akadt egy-két bakelitem is, a pesti lemezboltok felfedezése viszont még váratott magára, úgyhogy műsoros kazetta egy se – ez tényleg az abszolút kezdetek időszaka volt, amikor zenét leginkább csak barátoktól és a rádióból (tévéből!) vettünk fel. Éppen ezért áll közel a szívemhez ennek a kőbaltás korszaknak minden anyaga: lemezfoszlányok, rossz minőségű felvételek, lekevert, félbevágott nóták, dalok számcímek és előadónevek nélkül… Ezek mind mi voltunk és egy korszak, amelyet a magyar metálrajongók részéről a végtelen zeneéhség jellemzett.
Na de beszéljünk a Quiet Riot-ról is, amelyet sokszor annak okán emlegetnek, hogy itt bontogatta szárnyait egy Randy Rhoads nevű, tragikusan rövid ideig élt gitárfenomén, akit a szólókarrierbe kezdő Ozzy Osbourne 1979-ben csábított át (a basszusgitáros Rudy Sarzo-val együtt) a saját zenekarába. A csapat máig legsikeresebb (és talán legismertebb) albuma az áttörést jelentő, 1983-as Metal Health: a rajta hallható Cum On Feel the Noize tényleg nagy nóta (eredetileg Slade-szerzemény), de szerintem a Condition Critical is ugyanakkora slágergyűjtemény, úgyhogy teljes joggal helyezhető ugyanarra a polcra, sőt a fentebb említett okok miatt hozzám a csapatnak ez az anyaga áll a legközelebb.
Meghökkentő szembesülni a ténnyel, hogy a virágkorát a 80-as években élő és jelenleg is létező Los Angeles-i zenekart még 1973-ban alapította a már említett Randy Rhoads és Kelly Garni basszusgitáros. Igaz, akkor még Mach 1 néven, sőt két éven át Little Women-ként is működtek, mielőtt az együttes 1975-ben elnyerte volna mai nevét. Akkortájt vált a felállás oszlopos tagjává az a Kevin DuBrow, akit egy rövid, hároméves távollétet leszámítva, egészen 2007-ben bekövetkezett haláláig a Quiet Riot énekeseként tartottunk számon.
A csapat a 70-es években két hard rock albumot jelentetett meg (Quiet Riot I – 1977, Quiet Riot II – 1978), amelyek különlegessége, hogy mivel az Egyesült Államokban nem sikerült kiadót találniuk hozzá, az anyagokat a japán Sony dobta piacra. Rhoads és Sarzo ezt követően igazolt át Ozzy-hoz, a csapat pedig – 1980-ban – feloszlott. A kétéves szünet alatt DuBrow sikeresen rátalált Carlos Cavazo gitárosra és Frankie Banali dobosra, Randy 1982-ben történt, halálos kimenetelű repülőgépbalesetét követően pedig Rudy Sarzo is visszatért hozzájuk, így alakult ki a Csendes Lázadók klasszikus és egyben legsikeresebb felállása.
Együttműködésük első gyümölcse a korábban említett Metal Health album lett – már a CBS kiadó égisze alatt, így ez az anyag tekinthető a csapat amerikai bemutatkozásának. A Cum on Feel the Noize egészen a Billboard Hot 100 ötödik helyéig jutott, maga a lemez pedig listavezető lett, ami addig példa nélküli volt a fiatal heavy metal műfaj történetében. A lemezből végül több mint 6 millió példányt adtak el világszerte.
Egy évvel később jött a hasonlóan színvonalas folytatás a Condition Critical képében. A Quiet Riot ebben az időszakban a heavy metal szellősebb, hangulatában időnként a glam-mel kacérkodó változatát játszotta. Párhuzamként a Kiss, a Twisted Sister, a Mötley Crüe vagy a Ratt muzsikáját említhetném. Lendületes partizene, bulihangulat, könnyes-gyertyafényes líra és himnikus ünnepélyesség – ezek mind helyet kapnak a szóban forgó korongon.
Kevin DuBrow minden tekintetben furcsa figurája volt a heavy metal világának, de nagyon nagy hanggal rendelkezett. A basszusgitár néhány dalban kifejezetten hangsúlyos, Rudy Sarzo mesteri módon penget. Carlos Cavazo nemhogy méltó utódja Rhoads-nak, hanem ő az, aki már valóban GITÁROZIK a Quiet Riot-albumokon. A csapat első két korongján Randy még nem volt gitárhős, szólót csak elvétve hallunk tőle. Félistenné később, a Blizzard of Ozz albumon vált (a bőgőjáték viszont már azokon a lemezeken is feltűnő). Frankie Banali-t nem emelném ki külön, megbízhatóan és profin játszik, nyilván nem véletlenül tagja még ma is a csapatnak.
Az anyag némiképp orrnehéz, azaz az első felében találhatók az igazán ütős dalok. Ugyanakkor tölteléknótákat sem találunk a lemezen, én legalábbis az utolsó négy tételt is bármikor szívesen hallgatom. Akárcsak az előző albumon, itt is másodikként hangzik el a lemez slágerének szánt Slade-feldolgozás, jelen esetben a Mama Weer All Crazee Now. Biztosra akartak menni, holott a Sign of the Times, a Party All Night vagy a Stomp Your Hands, Clap Your Feet is óriási dalok.
Az anyag érdekessége, hogy a közepén két lassú nóta követi egymást, a lírai Winners Take All-t a vontatottságában is ellenállhatatlan címadó tétel. Utóbbi egyébként a kedvenc Quiet Riot-dalom. A megfejtés talán az lehet, ha A és B lemezoldalban gondolkodunk: előbbi nóta lezárja az egyiket, utóbbi pedig a második felvonás alaphangját adja meg. Az itt elhangzó dalok címei egyébként egy komoly kliségyűjtemény alapját képezhetnék (Scream and Shout, Bad Boy, Born to Rock); ki is találtam egy ilyen irányú gyűjtési akciót, amit hamarosan meghirdetek. 🙂
Ahogy azt korábban már az Accept kapcsán is megjegyeztem, voltak zenekarok, amelyek programdalokat írtak: megszólították és próbálták egységbe fogni a hallgatókat, mozgósítottak, rajongóikat igyekeztek elkötelezni a műfaj mellett, esetleg egy pozitív életérzést sugalltak. A Quiet Riot ebben is az élen járt, íme, néhány – nem kifejezetten mélylélektani – sor a lemezről:
„Long live rock and roll / It’s gonna save your soul”
„Together we stand / We won’t take no more / Cause we’re winners / And winners take all”
„Born to rock / Pull out all the stops / And we scream / We’re the voice / Cause we made our choice / And that is / (We were) Born to rock”
Persze DuBrow-tól nem muszáj mindent véresen komolyan venni: az énekesnek a csajozós dumákért és a bajkereső hozzáállásért sem kellett a szomszédba mennie.
A Condition Critical nem hozta az előző album eredményeit, csupán feleannyi kelt el belőle, amitől különösen az énekes vált frusztrálttá. A sajtóban azt kezdte hangoztatni, hogy a Los Angeles-i metál szcéna képviselői azon az ajtón sétálnak be a sikerbe, amelyet a Quiet Riot nyitott meg előttük. Volt, hogy csapatát egyenesen a Beatles-hez hasonlította. Véleményével nemcsak a rajongók egy részét, hanem zenésztársait is magára haragította, aminek az lett az első, igencsak fájó következménye, hogy Rudy Sarzo 1985 elején otthagyta a csapatot.
Abban az évben azonban még valamennyien részt vettek a Ronnie James Dio által életre hívott Hear ‘n Aid projektben, amelynek dala, a Stars bevételeiből a hajléktalan gyerekeket kívánták megsegíteni.
A zenekar következő, Chuck Wright basszusgitárossal (ex-Giuffria) rögzített albuma (Quiet Riot III – 1986) még szerényebb visszhangot váltott ki; a menedzsment és a kiadó nyomására társai ezt követően kötöttek útilaput DuBrow talpára, akit a rá következő három évben az ex-Rough Cutt énekes Paul Shortino-val pótoltak. Nem részletezem tovább, legyen elég annyi, hogy az együttes 1990 után még további 5 lemezt adott ki DuBrow-val (Cavazo közben, 2003-ban távozott a csapatból, 2008 óta a Ratt gitárosa), és kettőt nélküle, a legutóbbit (Road Rage) éppen az idén. Így aztán már jó ideje a dobos, Frankie Banali tartja egyben a csapatot, és életben a hajdani dicsőséget.
Leave a Reply