Paradise Lost: Shades of God (1992)

Még hogy a metal válsága a kilencvenes években! Ebben a korszakban is újabb ágak, termések nőttek ki a heavy metal almafáján, amelyekből idővel érett gyümölcs lett, így ezek gazdagították, színesítették a meglévő kínálatot, hogy mi, rajongók kedvünkre csemegézhessünk.

Létrejött a brit triumvirátus új vallása, azaz a My Dying Bride-Anathema-Paradise Lost által fémjelzett doom/death/gothic keverékéből összeálló egyház, amely szenteltvizével meglocsolva áldását adta egy új korszaknak. Igaz, a Paradise Lost egy kicsivel megelőzte a többieket, mert az Anathema csak 1993-ban adta ki első lemezét, a My Dying Bride pedig ebben az évben (1992-ben) debütált, miközben Nick Holmes-ék már a harmadik albumnál tartottak a Shades of God-dal, de mégis szokás ezt a három együttest egy lapon emlegetni, ha a súlyos, doom-os, gótikus metal-ról van szó. Európában, és különösen az Egyesült Királyságban mindenképpen.

Az 1990-ben kiadott Lost Paradise lassú death metal volt, amelyben már érezni lehetett a tipikus jegyeket, amelyek megkülönböztették brutális zenét játszó kortársaitól a zenekart. Az 1991-es Gothic lemezen felbukkant a billentyűs aláfestés és a női énekhang a zenéjükben, ezzel még távolabb kerülve a halálfémtől, egyben feltérképezve ismeretlen területeket a metal járatlan erdeiben.

A harmadik album tulajdonképpen semmilyen kategóriába nem illik bele. Természetesen a fentebb említett stílusok mindegyike fellelhető a dalokban, de nem lehet azt mondani, hogy tisztán ez vagy az a műfaj lenne, hanem egy színes – sötét árnyalatú – fémöntvény. Egyértelműen kijelenthető, hogy Greg Mackintosh gitáros vezetésével a Paradise Lost egy új és teljesen egyéni világot hozott létre, amely a későbbi lemezeken még jobban kibontakozott, majd egy picit el is kanyarodott ettől. Ízlés kérdése, hogy kinek melyik korszak a mérvadó, de azt bátran kijelenthetjük, hogy ez az együttes mindig a saját útját járta, és mesterműveket tett le az asztalra.

Mi kellett ahhoz, hogy a Paradise Lost együttest stílusalapítóként emlegethessük? Szükségeltetik két olyan gitáros – Aaron Aedy és Greg Mackintosh –, akik olyan témákkal pakolták teli a nótákat, amelyek által újabb csatornák nyíltak meg a fémzene egén: egyszerre dallamos és durva, végzettel teli és kegyelmet adó, isten hangján szóló és sátán szavát idéző. Többek között ezek a kettősségek adták a különleges hangzását és a semmihez sem hasonlítható atmoszféráját muzsikájuknak.

Nick Holmes éneke is rengeteget hozzátesz ehhez a halmazhoz, nem hörög, hanem lentről jövően bömböl, mély tónusokkal jár-kel a hangok rút birodalmában.

A ritmusszekció is említésre méltó, Stephen Edmondson (basszusgitár) és Matthew Archer (dob) is magába szippantotta azt a dohos, fojtogató levegőt, ami utat mutatott játékuknak, így ezzel ők is hozzájárultak az album borongós, síron túli zenéjéhez, és a zenekar stílusának kialakításához.

A felállás a mai napig változatlan, leszámítva a dobos posztot, egyedül ezen a helyen adják egymás kezébe a kilincset a zenészek, de mégis mondhatjuk azt, hogy egy rendkívül stabil zenekar a Paradise Lost.

A Shades of God egy hömpölygő, bűzös, mocskos folyó. Ahogy kezdődik a Mortals Watch the Day dallal a lemez, leszállunk az alvilágba, hogy betekintést nyerhessünk a holt lelkek országába. Félhomály, köd, kénes szag terjeng mindenütt. Ennek a képi világnak tökéletes aláfestő zenéje a tétel, és az egész album.

Sodródik, gomolyog a lemez, de egyáltalán nem egysíkú, mert minden dalnak önálló karaktere van. Az összes nótában megmutatkozik egy jellegzetes dallam, riff, vagy bármilyen zenei téma, ami sajátos arculatot ad ezeknek egytől-egyig, de végül láncként összekapcsolódva létrejön egy masszív forma.

Az Embraced gonosz, földöntúli hangulata miatt, míg a Crying for Eternity egy remek gitártéma, majd egy ezt követő kitűnő szóló által nyer képzeletbeli díjat, a Daylight Torn a maga 8 perc körüli játékidejével szinte progresszívba hajlik, ami nem teljesen igaz, de tény, hogy ebben a dalban sok a váltás és a különböző hangszeres „trükközés”.

A Pity the Sadness, mint az egyik „slágerszám” a zakatolós, gyorsabb tempóra épít – így sem blastbeat, csak a többihez képest sebesebb –, de nem végig, mert vannak lassabb részek is, viszont a refrén az, ami kiemelkedik a közegből, már-már dúdolható.

Ha lassú, bólogatós nótát kívánunk, nem is lehetne jobb választás, mint a No Forgiveness, amelybe Greg egy fineszes szólót is belecsempészett, majd ezután jön egy hangulatos leállós rész torzító nélkül. Remekül váltakozik a hangulat, de ha hasonlítani akarnám valamihez ezt az érzést, akkor azt mondanám, hogy mintha a sötét színeknek csak a fényjátékuk módosulna időről-időre.

A legkomorabb és egyben a legvarázslatosabb dalt Your Hand in Mine címmel hallhatjuk. Mázsás súlyként nyomják az ember vállát a zenei témák, valamint a szöveg. Kitűnően egybeforr a két eszköz, egymást erősítve, létrehozva egy szövetséget, és az ebből létrejött hatalom által válik a dal nyomasztóvá, egyben ünnepélyessé.

A The Word Made Flesh furcsa ritmusával (még kolomp is hallható) és emlékezetes gitártémáival szolgál rá a nagyszerű jelzőre, majd a legvégén hallhatjuk az As I Die-t, ami ténylegesen a zenekar akkori legnagyobb slágere lett, mivel a klipjét az MTV is egy párszor leadta. Nick rendesen kiengedi öblös hangját, a cím önmagáért beszél, ezek miatt nem éppen rádióbarát a dal, de jó, hogy mégis sikerült ezzel a nótával népszerűsíteni az együttest.

Sosem lett a mainstream része a Paradise Lost, ami nem baj, de a kellő elismerést megkapta az együttes. Meg is érdemelték, mert kitűnő alkotás a Shades of God.