Nem tudom, vajon a szóban forgó lemez annak idején megkapta-e a neki kijáró elismerést, de tény, hogy az In Search of Sanity-nek ott a helye minden idők legjobb thrash-albumai között. Más szempontból is különleges ez az anyag, ugyanis az egyetlen Onslaught-sorlemez, amelyen a legendás brit torok, Steve Grimmett (Grim Reaper, Lionsheart stb.) énekel. Lehet, hogy másoknál az ezt megelőző két korong, az 1985-ös Power from Hell és az egy évvel későbbi The Force jelenti az etalont, ám hozzám azok az anyagok nem találtak utat, az új évezredben született három lemezt pedig simán negligáltam, úgyhogy nálam egyértelműen az ISOS jelenti a zenekar pályafutásának csúcsát.
További érdekesség, hogy a bristoli zenekart 1982-ben még hardcore punk bandaként alapította a szólógitáros Nige Rockett gitáros és a dobos Steve Grice. Ezt a zenei irányvonalat követve csupán néhány demót adtak ki, szélesebb körben ismertté már thrash metalt játszó csapatként váltak.
1985-ös debütalbumukra, a Power from Hell-re is ez a műfaji megjelölés áll. A korongon Paul Mahoney énekelt, akinek helyét még ugyanebben az évben Sy Keeler vette át. Mahoney nem hagyta el a csapatot, csupán basszusgitárra váltott, az addigi bőgős, Jase Stallard pedig ritmusgitárt fogott a kezébe. A következő évben ez a felállás adta a rockvilágnak a The Force című albumot, amely sikeresebb lett, mint a bemutatkozó anyag, ám a felállást ez sem tudta megszilárdítani: előbb Mahoney távozott, majd 1987-ben Stallard is; előbbi helyére James Hinder érkezett, utóbbit Rob Trottman váltotta. A zenekar ebben az időben keltette fel maga iránt a London Records érdeklődését, akik szerződtették a bandát.
Az In Search of Sanity címre keresztelt harmadik lemez dalait eredetileg Sy Keeler-rel vették fel, ám kiadójukat nem nyűgözte le a végeredmény. A cég véleményformálói úgy érezték, az Onslaught-nak egy sokoldalúbb, sokszínűbb énekesre lenne szüksége, ezért rávették a csapatot, hogy a Grim Reaper-től éppen távozó Steve Grimmett-tel vegyék újra a teljes anyagot. Emiatt aztán az album megjelenése is csúszott, legalább egy évet.
A dalokat Londonban rögzítették, az album további munkálatait viszont már New York-ban végezték, mindkét helyszínen Stephan Galfas zenei producer, hangmérnök irányítása alatt. Az új anyag letisztult, polírozott hangzása merőben eltért a korábbi lemezekétől, ami miatt sok hardcore thrash fanatikus elfordult a csapattól. Talán ez is hozzájárult a zenekar idő előtti kimúlásához, holott az Onslaught ezzel az anyagával szintet lépett, és nem lefelé…
A Grimmett-Rockett-Trottman-Hinder-Grice felállású csapat (billentyűs hangszereken Steve Laws-Clifford működött közre, az öttagú vokál egyik tagjaként pedig a producer Galfas is hallatja hangját az albumon) egy csaknem egyórás anyagot tett le az asztalra, amelyet komplex, átlagosan 6-7 perces dalok alkotnak, de ezen a korongon kapott helyet az Onslaught leghosszabb, 12 és fél perces szerzeménye is.
Érdekes nyitása a lemeznek a több mint 5 perces instrumentális sejtelmeskedés (Asylum), utána azonban már robog is a címadó nóta, amelyben az első pillanattól kezdve a riffeké és a dallamoké a főszerep. Tisztán, erőteljesen szól az anyag, jellegzetesen sikálnak a gitárok, jól hallhatóan dübög a basszus, Grimmett hangja a magasabb régiókban sem fülsértő, a számot levezető dallamban pedig ínycsiklandóan szól Rockett hangszere.
A negyedikként elhangzó Lightning War az album egyik leggyorsabb dala (a másik a lemezt záró Powerplay), amelyről két dolog – egyrészt a cím (~Blitzkrieg), másrészt a refrénben elhangzó „Die! Die!” – miatt is a Metallica jut eszembe. A közös nevező nyilván a Brit Heavy Metal Új Hulláma, amelyhez az Onslaught mindenekelőtt Grimmett és egykori zenekara, Hetfield-ék pedig a Diamond Head-feldolgozások révén kapcsolódnak.
Az AC/DC Let There Be Rock-jából a brit zenészek keze alatt jó kis thrash-szám lett, hangsúlyos basszussal és öblös riffeléssel. Viszont bármilyen jó énekes is Steve, Bon Scott hangja utánozhatatlan és pótolhatatlan.
A Blood Upon the Ice nemcsak bő 8 perces játékidejével, hanem riffelésével, ritmizálásával és gitárszólójával is a Metallica-t idézi (a Trapped Under Ice-párhuzamról már nem is beszélve). A hasonlóságoknak ezzel nagyjából vége is (), meg kell említeni viszont a szám második felében elhangzó kellemes, karakteres gitárdallamot.
És akkor jöjjön az anyag csúcspontja, a monumentális Welcome to Dying. Legutóbb – teljesen véletlenül – őszi hidegben, napsütésben, temetőbe menet hallgattam. Beleborzongtam, amikor rádöbbentem az egybeesésre. A dal egy lassú témából indul, kísértetiesen szép gitárdallam úszik be (akárcsak a Metallica Fade to Black-jénél), a szám fokozatosan épül fel, keményít be (mint a Metallica One-ja). A 9. percben bekövetkező visszalassulásnál a basszusgitár szép dallamot játszik, gyakorlatilag szólószerepet kap.
Eredetileg nem állt szándékomban ilyen sok párhuzamot vonni az Onslaught e lemeze és a Metallica legjobb pillanatai között, de ahogy ilyen füllel kezdtem hallgatni a dalokat, egyértelművé vált a hasonlóság. Grimmett hangjának köszönhetően a britek persze tisztes távolságot tudnak tartani San Francisco nagyjaitól, s így a hasonlóság inkább válik erénnyé, mint az anyag hibájává.
Az anyag CD-változatán, bónuszként egy másik feldolgozás is helyet kapott: az ugyancsak NWOBHM-banda Angel Witch Confused-jának egy szigorúbb változata. Nyilván ez sem rossz, de hozzám az eredeti közelebb áll.
Összességében érdekes, izgalmas anyag az In Search of Sanity: részben a 80-as éveket idézi, ugyanakkor búcsúzik is azoktól. Mi pedig az Onslaught frontján Steve Grimmett-től voltunk kénytelenek elbúcsúzni, aki 1990 elején személyes okokból kifolyólag távozott a csapatból. A helyére Tony O’Hora került, az együttes pedig elhatározta, hogy vele készíti el soron következő albumát. A London Records viszont úgy döntött, hogy nem hosszabbítja meg velük a lemezszerződést. Mivel újabb kontraktust senkivel nem sikerült összehozniuk, 1991 elején a feloszlás lett az osztályrészük. (Tony O’Hora később a Praying Mantis énekese lett, ma pedig a Sweet frontembere.)
2005-ben Steve Grice élesztette újra a bandát, amihez Sy Keeler-t, Nige Rockett-et és James Hinder-t is sikerült megnyernie. Ötödikként Alan Jordan gitáros csatlakozott hozzájuk; ebben a felállásban jelentették meg második korszakukat felvezető albumukat, a 2007-es Killing Peace-t.
Az In Search of Sanity albumot 2006-ban remaszterizálták és újra megjelentették, ezúttal már CD-n, miután a bakelit nyomása néhány évvel azelőtt befejeződött. A csapat sorait innentől viszonylag sűrű tagcserék zilálták, 2011-ben az egyik alapító, a dobos Steve Grice is istenhozzádot mondott társainak.
Az Onslaught ötödik albuma, a Sounds of Violence még vele készült, a zenekar eddigi utolsó anyaga, a 2013-as, egyszerűen csak VI-ra keresztelt korong – logikus módon – viszont már nélküle.
Ahogy azt korábban egy másik cikkben is említettük, 2014-ben az egykori Anthrax-énekes, Neil Turbin is feltűnt az Onslaught élén, méghozzá egy komolyabb észak- és dél-amerikai fellépéssorozaton, a Thrash Invasion turnén, ahová Sy Keeler családi problémák miatt nem tudott a csapattal tartani.
A zenekar jelenleg is létezik, a felállást pillanatnyilag Sy Keeler (ének), Nige Rockett és Iain GT Davies (gitár), Jeff Williams (basszusgitár), valamint Mike Hourihan (dob) alkotja.
Leave a Reply