Myrkur: Mareridt (2017)

 

Régóta nagy rajongója vagyok a skandináv metal színtérnek, újra és újra felfedezek remek zenekarokat abból a régióból; néha úgy érzem, fent északon egy kifogyhatatlan aranybánya üzemel. Rengeteg igényes és egyéni ízekkel felvértezett együttes tevékenykedik arrafelé, én pedig mindig nagyon örülök neki, ha egy újabb kincsre lelek. Azokat a régi kedvenceimet is szeretem, akik a mai napig leszállítják a lemezeiket, még ha nem is mindig vagyok maradéktalanul elégedett aktuális kiadványaikkal, de tudom, hogy előbb-utóbb jön egy olyan lemez, amelyért ismét tudok lelkesedni.

Nemrég valamelyik TERÍTÉKEN rovatban írtam, hogy lesz még kellemes meglepetés számomra ebben az évben; biztos voltam benne, hogy belefutok egy olyan, nekem eddig ismeretlen skandináv albumba, amely levesz a lábamról. Ez most érkezett meg a Myrkur együttes jóvoltából.

Deluxe kiadás

Belepillantva a zenekar biográfiájába, megtudhatjuk, hogy a Myrkur nem más, mint Amalie Brunn, egy dán zenész/énekes hölgy projektje. 2014-ben szerződött a Relapse kiadóhoz, amelyről köztudott, hogy igényes extrém metal zenéket ad ki. Egy EP után 2015-ben jelent meg az első nagylemez M címmel. Ezen a korongon Teloch (Mayhem, Nidingr) gitározott és basszusgitározott, a dobokért pedig Øyvind Myrvoll (Nidingr, Dodheimsgard) felelt; rajtuk kívül egyéb hangszereken (például hegedűn) is közreműködtek vendégzenészek.

2016-ban Amalie egy akusztikus élő albumot adott ki Mausoleum címmel, és idén megérkezett a Mareridt korong.

De milyen zenét is játszik a csodaszép énekesnő együttese? Az első nagylemez a black metalhoz áll a legközelebb, de mint a legtöbb kiváló bandánál, itt sem lehet pontos stílus-meghatározást tenni. Népzene, dark, gót, ambient – ezek mind fellelhetők a fekete fémen kívül, amelyek remek elegyet képeznek a Myrkur muzsikájában. Nem volt rossz debütálás az M, de itt-ott akadtak hiányosságok, illetve túl sokat emlegették az Ulver-t a közeli rokonság miatt, ám Amalie gyönyörű hangja mellett így sem lehet szó nélkül elmenni, mert kiválóan énekel a hölgy, engem teljesen meggyőzött.

Amalie a lemezzel

Az új albummal hihetetlen magasságba szárnyalt a zenekar. Elfogult leszek, a Mareridt számomra a 2017-es év egyik csúcs alkotása (még az is lehet, hogy az év legjobbja). A lemezismertető előtt azonban magával az énekesnővel kapcsolatban osztanék meg pár gondolatot.

Mivel az együttessel való kapcsolatom új keletű, elkezdtem utána olvasni az információknak, videoklipeket, koncertfelvételeket nézegettem, sőt, még egy rövid interjúba is belefutottam az interneten, és végül az tudatosult bennem, hogy nemcsak Amalie Brunn hangja igézett meg, hanem az egész személyisége is. Nem szoktam külsőségekkel foglalkozni, nem aszerint hallgatok olyan zenéket, ahol nő a frontember, hogy mennyire csinos az adott hölgy, de most valahogy meghatványozódott a rajongásom Amalie iránt, miután begyűjtöttem egy kalapnyi infót vele kapcsolatban.

Aki még nem látott róla képi anyagot, képzeljen el egy vékony, törékeny szőke lányt, aki ráadásul sikeres is, mivel a modellszakmában (is) tevékenykedik. Ebben eddig semmi rendkívüli nincs, de ott van a fizimiskája, amely nem az a tipikus „babaarc”, hanem karakteres és egyéni, úgy vélem, hogy belső tulajdonságai jól tükröződnek rajta, attól olyan különleges. Mert Amalie tele van érzelmekkel és rossz benyomásokkal, abban pedig egészen biztos vagyok, hogy nagyon intelligens is, és ezek a tényezők kisugároznak a külsőjére.

Ha lefordítjuk a lemez címét, azt kapjuk, hogy „rémálom”, és így már érthető, hogy miért vannak a pofiján „szexepilként megjelenő ráncok”. Mert a Mareridt album Amalie rémálmai, nyomasztó víziói nyomán született meg, és ezek a dalok terápia gyanánt funkcionálnak a művésznőnél. Ez a legjobb módszer arra, hogy valaki szembenézzen és megbirkózzon a démonjaival: segítségül hívni a művészetet, dalokba, versekbe önteni a negatív behatásokat.

De ne szaladjunk ennyire előre, visszatérek még egy kicsit a dán előadóra. A zenekar oldalát nézegetve azt tűnt még fel, hogy Amalie-nek ezernyi arca van. Hol átlagos ruhában, mosolygós kislányként mutatja magát, hol fehér kosztümben, tündérként jelenik meg, hol csatakos hajjal, black metalos pólóban vagy fekete kapucniban áll villogó szemekkel, és még folytathatnám. Ha valaki gonoszkodni akarna, ezek után feltehetné a kérdést, hogy mennyire őszinte Brunn kisasszony zenei koncepciója, mennyire divatos az, amit csinál. Gyorsan megadom a választ: a legőszintébb, még ha nem is régóta létezik a zenekar, és Amalie korábban valamilyen indie-pop együttesben (Ex Cops) szerepelt.

Ha valaki veszi a fáradtságot, és odafigyeléssel hallgatja meg a lemezt, észreveheti, hogy ez a muzsika abszolút szívből jövő. Szerintem Amalie ezzel kel és fekszik, zenéjének minden pillanata átjárja a vérét, csontjait, izmait. És az utóbbi időben én is azt érzem, hogy belém költözött ez a varázslatos dallamvilág, és teljesen kitöltötte a testemet. Nem bírom kiverni fejemből a lány éteri hangját, állandóan eszembe jut egy-egy dallam vagy gitárriff, esetleg egy akusztikus zenei téma.

Amalie és a nyckelharpa

Az előző stúdiólemezhez képest egy kicsit finomodott a muzsika, kevesebb a black metal, több a népzenei elem, de egyben mélyebb és varázslatosabb is az anyag. Ezt az albumot még nehezebb kategorizálni, vagy bármi máshoz hasonlítani, mint a debütáló anyagot. Ha mégis párhuzamokat keresnénk, személy szerint a Dead Can Dance-et említeném meg, a hangulat és Amalie szárnyaló hangja miatt, viszont zeneileg két teljesen különböző világról van szó. A világzenei gyökerek közösek, de más irányba növekedett a két hajtás.

Ha már említést tettem a folk zenéről, néhány dolgot ismét tisztázni kell. Korábban erről is írtam már: sok embernél ez a kifejezés rosszullétet okoz – aminek van is alapja –, de jelen esetben szó nincs danolászásról, elcsépelt népzenei elemek hajigálásáról. A folklór tavából merített témák 100 százalékig autentikusak, színük víztiszta, „sörhab-mentes”. Amalie éneke a régi idők skandináv népdalait idézi, nagyon hitelesen és teljes átéléssel tolmácsolja ezeket a mélyen megbúvó érzéseket.

Brunn kisasszony az éneken kívül számos tradicionális hangszeren játszik, például hegedűn, zongorán vagy „nyckelharpa”-n, amit nem tudtam pontosan lefordítani: ez egy svédi népi hangszer, amely leginkább a hegedűhöz hasonlít. A gitárokat Ben Chisholm, William Hayes és Andreas Lynge játszotta fel, a dobok mögött a Wolves in the Throne Room ütőse, Aaron Weaver ült. Ezen az albumon is van néhány vendégzenész, illetve háttérvokalista, két dalban pedig Chelsea Wolfe szerepel, akinek a munkásságát egyáltalán nem ismerem, de azt olvastam róla, hogy kiváló folkénekesnő, és remek lemezeket ad ki.

Amikor a dán üstökös találkozik a dán legendával

Van, hogy naponta kétszer is meghallgatom az albumot, annyira magába szippantott. A nyitódal (Mareridt), a Crown vagy a De Tre Piker alig tartalmaz hangszeres aláfestést, ezekben a nótákban Amalie szárnyaló éneke a fősodor. Elképesztő, milyen gyönyörű hangja van a lánynak – de ezt most már sokadszorra írom le. Különösen az utóbbi szám hatalmas kedvencem, ebben tényleg számottevő a Dead Can Dance-párhuzam, de a Trees of Eternity-t (Aleah-val kapcsolatban a következő cikkemben írok) is említhetném hasonlatként, ám szó sincs plágiumról.

Ahogy haladok előre a korongon, egyre tisztábban látom magam előtt a természetet, egyre mélyebben hatolok be egy sűrű erdőbe, hogy a közepén megpillantsak egy kristálytiszta tavat, vagy a fákon, bokrokon áthatolva szembe találjam magam a tenger hullámzásával. Ez mind-mind szép és felemelő, szinte idilli érzés, de aztán jön egy-egy olyan komor és fenyegető hangulat, hogy megrémülök, és menekülni kezdek, mint a Funeral, az Elleskudt, a Måneblôt, esetleg az Ulvinde hallgatása közben. Lángol az erdő, rám borul a sötétség, üldöz valaki vagy valami, nincs mese, menteni kell az irhámat. Nyilván ezek a nóták azok, amelyekben kevesebb az akusztikus hangszer, itt a torzított gitáré és a gyors(abb) dobjátéké a főszerep.

Megnézve a Myrkur dalaiból eddig készített videoklipeket, nem csodálkoztam azon, hogy mindegyiket erdőben, víz mellett vagy sziklákon forgatták, de higgye el mindenki, nem emiatt írtam a természettel való kapcsolatról, Brunn dalai tényleg ilyen benyomásokat keltettek bennem, annyira kifejezőek.

A Mareridt lemezre a kettősség jellemző. Egyszerre baljós és nyomasztó, de közben csodaszépen ünnepélyes. Hatalmas mélységek tárulnak fel a hallgatása közben. A deluxe verzió plusz öt számot tartalmaz, azok sem gyengébbek a többinél, úgyhogy érdemes a bővebb kiadást beszerezni, ha valaki tovább szeretné élvezni ezt a fantasztikus muzsikát. Én még kétszer ennyit is elviselnék.

A cikk szerzője: Zozzie 329 további cikk
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari vállalatnál tudományos segédmunkatárs.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*