Köszönjük az olvasói témafelvetést („Miért jelenik meg manapság egyre kevesebb igazán kiemelkedő lemez? Halott a metal? Nincs új a nap alatt, mert már mindent eljátszott egyszer valaki?”); vannak ezzel kapcsolatban gondolataink, amelyeket három egymást követő cikkben (ma, pénteken és hétfőn) osztunk meg veletek.
MENNYISÉG VS. MINŐSÉG
Halottnak semmi esetre sem tekinthetjük a műfajt, hiszen sokan éppen abban látják a problémát, hogy túl sok új anyag jelenik meg. Kisebb-nagyobb intenzitással, de ma is egymás mellett léteznek korábbi kedvenc irányzataink: a klasszikus heavy metal, a thrash, a death, a black, a doom, a groove, a progresszív és a szimfonikus metal, melléjük pedig olyan, viszonylag újabb stílusok ágyazódtak be, mint a stoner és a modern – hangzású és megközelítésű – metal. Mint minden korszakban, továbbra is léteznek a régi iskola képviselői és újító szellemű, egyéni hangvételű bandák. Lecsengtek azok a hullámok, a grunge és a nu metal, amelyektől annak idején féltették a műfaj tisztaságát, és egyáltalán, magát a létét.
Kínálat tehát van bőven. Gondot éppen az okoz, hogy ebben a dömpingben megtaláljuk a kedvünkre valót, a számunkra igazán emlékezetes muzsikákat. Meg lehet találni: az ember keres, bele-belefülel az új anyagokba, olvassa a kritikákat, odafigyel a hasonló ízlésű barátok, ismerősök véleményére, és így előbb vagy utóbb, de eljut a kincsekhez is. A kérdés már csak az, vajon ezek vannak-e olyan értékesek és maradandók, mint a hőskornak mondott 80-as évek emblematikus alkotásai.
A műfaj közönsége is megmaradt. Talán egy kissé felhígult, hiszen a metalhead-ek is hallgatnak más zenéket, és az egyéb irányzatok kedvelői is hallgatnak metalt. Talán már nem töltünk meg egy Puskás Ferenc Stadiont (egy Papp László Sportarénát sem mindig), de egy Barba Negrában, egy Budapest Parkban még vannak teltházas metalkoncertek.
ALKOTÓI VS. BEFOGADÓI OLDAL
A következő kérdéspár, hogy születnek-e valóban kiemelkedő alkotások, és azok a hallgatókba beépülve klasszikusokká tudnak-e válni. Már a 80-as évek második felében, 100-200 kazetta birtokában is azon gondolkodtam, vajon meddig lehet még új témákat, új dallamokat kitalálni. Hiszen a hangok száma véges, s így azok harmonikus kombinációjának is van végső határa. Az idő és a zenekarok szerencsére bebizonyították ennek az ellenkezőjét. A 90-es és a 2000-es években is születtek óriási albumok, rajtuk óriási dalokkal. Egyes csapatok továbbra is magasan tartották a műfaj már jól ismert zászlaját, míg mások megújították, friss ízekkel gazdagították a stílust.
Azoknak, akik temetik a műfajt, az egyik érvük az lehet (amivel részben magam is egyetértek), hogy megváltozott, felgyorsult a világ. Olyan mennyiségű inger ér bennünket – alkotót és befogadót is –, hogy ma már nincs időnk úgy elmélyülni a dolgokban, a világ jelenségeiben és a zenében, mint régen. Hogy az élet egy olyan gyors tempót kényszerít ránk, amely úgy láttatja velünk a bennünket körülvevő világot, mint ahogy a táj suhan el a vonatablakban az utazó szeme előtt.
Erre azonban azt mondom, hogy a zenésznek is lehetősége van megválasztani az alkotás tempóját: míg egyesek az évente-kétévente történő lemezmegjelentetés mellett döntöttek, mások a maguk ritmusa szerint élnek (Metallica, Manowar stb.), amit a rajongók persze nem feltétlenül vesznek jó néven, és ami ugyanakkor még mindig nem jelent garanciát a csúcsminőségre.
Ugyancsak a világ változásának tudható be, hogy ma már mások a körülmények, mint voltak például a 80-as években. Fejlődött a technika, ami pozitívum. Drasztikusan kibővültek a zenéhez jutás lehetőségei, ami a rajongók dolgát könnyíti meg. Ami viszont (elsősorban alkotói oldalról) nehezíti a helyzetet, az a már említett dömping, a minden eddiginél hangosabb „reklámzaj”: a muzsikusnak egyre nehezebb kikövetelnie saját maga számára a zenefogyasztók figyelmét.
Befogadói oldalról jómagam „a kevesebb néha több” híve vagyok. Inkább igyekszem 10-20 jó zenében elmélyedni, azokat magamévá tenni, mint kétszer, háromszor, ötször ennyi anyagon átfutni, azokról felületesen véleményt formálni, majd, mint hozzám nem annyira közel álló muzsikákat, felrakni azokat a polcra, hogy aztán ott porosodjanak. Korábban írtunk, beszélgettünk már arról, hogy ha a friss anyagokat is meg akarjuk ismerni és régi kedvenceinket sem szeretnénk elhanyagolni, egyikre sem jut igazán sok idő. Utóbbiak esetében ez kisebb probléma, hiszen azok már belénk ivódtak, ám ha előbbiekre nem szánunk időt, azok soha nem fognak a részünkké válni.
Most, hogy hivatalból is hallgatok új anyagokat, máshogy közelítek hozzájuk, mint korábban, szimpla rajongóként. Rövid időn belül háromszor-négyszer is átrágom magam rajtuk, elemezve, keresve a pozitívumokat és a hiányosságokat, hogy aztán ezeket meg is fogalmazhassam a számotokra. Ez koncentrált odafigyelést igényel, ami viszont a jobb megismerést segíti. Ráadásul azt vettem észre, hogy az ilyen anyagokra a „munkaidőszakot” követően is vissza-visszatérek. Persze ami jó, az hallgattatja magát, arra rá lehet kattanni, és szerencsére ilyen anyagokkal is találkozom mostanában.
RÉGIEK VS. ÚJAK
Tudomásul kell vennünk, hogy a kínálat átalakul: régi zenekarok oszlanak fel, újak tűnnek fel a színen, egykori kedvenceink váltanak stílust, válnak kommerszebbé vagy kanyarodnak vissza a gyökereikhez (ami aztán vagy bejön a hallgatóknak vagy nem). Szükség is van erre a vérfrissítésre: unalmas is lenne, ha ugyanazok az együttesek 30 évvel később is ugyanazt a zenét játszanák. A 80-as években még tinédzserkorú zenészek ma már 50 fölött járnak, az akkori érett előadók pedig nyugdíjas korúak (Ozzy 69, Rob Halford 66 éves stb.). Jönnek a fiatalok, kár, hogy nincs köztük olyan kreatív csapat, mint a Metallica vagy olyanformán agresszív alakulat, mint annak idején a Slayer volt.
Hogy a metalt mikortól tartják halottnak azok, akik temetik a műfajt, nem tudom. Arról viszont meg vagyok győződve, hogy az új évezredben, de még az elmúlt években is születtek emlékezetes, új utakat nyitó alkotások. Csak hogy találomra néhány példát említsek, a nagy öregek közül a Black Sabbath egy fantasztikus albummal tért vissza (13 – 2013), legutóbb a Manowar is egy remek anyagot tett le az asztalra (The Lord of Steel – 2012), az Anthrax pedig 2011 óta a második virágkorát éli. Bár korabeli nimbuszához már nem tud felnőni, az Iron Maiden és a Judas Priest is megbízhatóan hozza színvonalat, a Fates Warning, a Flotsam and Jetsam, az Iced Earth, a Prong, a Rage, a Sepultura, valamint a Suicidal Tendencies pedig kifejezetten büszke lehet legutóbbi albumára (valamennyi idei vagy tavalyi kiadvány). Régi kedvenceink ők, még a 80-as évekből.
Persze olyanok is akadnak, akik halványabban muzsikálnak, mint három évtizeddel ezelőtt: véleményem szerint többek között a Danzig, a Death Angel, az Exodus, a Megadeth, a Metal Church, a Metallica, a Nuclear Assault, az Overkill, a Running Wild, a Slayer vagy a Testament. Érzékeny veszteségeket is szenvedtünk: Motörhead, Nevermore, Pantera, Savatage, Soundgarden, Twisted Sister, Type O Negative stb., de maga a műfaj nem halt meg, még csak nem is haldoklik.
Sőt, egyre szerteágazóbbá válik. Az más kérdés, hogy egy ortodox rajongó örül ennek, vagy továbbra is ugyanabban a 2-3 fiókban keresgél. Hogy erre is említsek néhány példát, az Avantasia és az Ayreon a rockopera műfaját fejlesztette tökélyre, az Astroqueen, a Karma to Burn és a Baroness a stoner/sludge irányzatban alkottak nagyot, a Green Day pedig megfrissülve, új szemlélettel tért vissza a 2004-es American Idiot-tal. A Krux a doom-ba hozott új ízeket, a Rammstein az ipari metálnak vált az egyik első számú zászlóvivőjévé, a Volbeat pedig egy csipetnyi country-val ízesített rock and rolljával hengerelt. A Blood Ceremony és az Eluveitie szokatlan hangszerekkel, a Melechesh és a Myrath a keleties dallamvilággal tette változatosabbá a felhozatalt; a Mastodon és Gojira egyedi zenei, illetve hangzásvilágával szinte külön intézménnyé vált a metal műfaján belül; a Queens of the Stone Age és a System of a Down pedig senki máséhoz nem hasonlítható, egyéni muzsikával vívott ki magának különleges státuszt.
Szóval a metal műfaja nagyon is él. Mindössze azt kell elfogadnunk, hogy már nem a 80-as években járunk, illetve hogy egészen máshogy él bennünk egy 30 éve szeretett album, mint egy tavaly megismert és alapvetően tetsző anyag. Nagy átlagban talán nem olyan jók a mai lemezek, mint a régiek (ne felejtsük el, hogy akkoriban is számtalan tucat-zenekar működött és rengeteg felejthető anyag látott napvilágot), de a drágakövek itt vannak körülöttünk, csak rájuk kell találnunk.
Ami ezzel együtt elgondolkodtató, az sok esetben az alkotói fantáziátlanság: régen a nagyok valóban ötletesebb, izgalmasabb dalokat írtak, mint mai utódaik. A másik pedig a hangzás: most hallgattam az Onslaught 1989-es In Search of Sanity albumát, ami ilyen tekintetben mérföldeket ver rá egyik-másik mai produkcióra. Pedig annak idején még csak nem is az említett lemez volt a csúcs hangzás tekintetében. Lehet, hogy technikailag visszafelé haladunk az időben?
Leave a Reply