Szegény Cliff Burton halálának 31. évfordulójánál „jobb” apropót nem is találhatnánk, hogy megemlékezzünk erről a lemezről. Arról az anyagról, amelynek megjelenése a Metallica-t a szupersztárság sztrádájára állította.
Előzmények: Unalomig ismert, de azért tekintsük át. 1981-ben egy dán származású, profi teniszjátékosnak készülő, nem mellesleg NWOBHM-fanatikus fiatalember az Egyesült Államokba költözik szüleivel. Miután a srácot ekkor már sokkal jobban érdekli a muzsika, mint az élsport, hirdetést ad fel, miszerint „egy dobos zenészeket keres Tygers of Pan Tang-, Diamond Head- és Iron Maiden-dalok eljátszásához”. A fiatalembert Lars Ulrich-nak hívják, hirdetésére pedig a Leather Charm-ot, az Obsession-t és a Phantom Lord-ot is megjárt James Alan Hetfield, illetve Hugh Tanner gitárosok válaszoltak.
A zenekart hivatalosan 1981 októberében alapították, öt hónappal azután, hogy Ulrich először találkozott Hetfield-del. A „Metallica” nevet egy barát, Ron Quintana javasolta, aki azon gondolkodott, hogy milyen néven indítsa el heavy metal magazinját. Egyik ötlete a Metallica volt. Ulrich Quintanának a Metal Mania nevet javasolta, magának tartva meg a Metallica-t. (Nem mellesleg Ron indította el ugyanekkor a KUSF rádiót is.) A további részletekbe most nem mennék bele, csupán két, a zenekar pályafutását alapvetően meghatározó epizódot emelek ki.
Miután James és Lars látták a hollywoodi Whisky A Go Go klubban játszani a San Francisco-i Trauma-t (ők a Metal Massacre II.-n szerepeltek a Such a Shame tétellel), elhatározták, hogy megszerzik a basszusgitárosukat, aki amellett, hogy végig headbangelte a bulit, wah-wah pedált használt. A bőgőst Clifford Lee Burton-nek hívták, és korábban az Agents Of Misfortune-ben, és a Trauma mellett az EZ Street-ben is játszott. Négy hónapig fűzték Cliff-et, hogy csatlakozzon hozzájuk, aki azzal a kikötéssel ment bele az alkuba, ha a Metallica átteszi a székhelyét Frisco-ba. Ez 1983 elején következett be.
A másik momentum szintén ebben az évben történt, amikor a Kill ’Em All felvételei előtt egy hónappal kirúgtak egy bizonyos David Scott Mustaine névre hallgató arcot, akinek a helyére az Exodus-ból Kirk Hammett érkezett. Ezt követően, 1983. július 25.-én lerakták a thrash metal alapkövét.
Felvételek: Az ekkor is már igen magas fordulatszámon pörgő, megállás nélkül koncertező zenekar (többek között Kill ’Em All for One turné a Raven-nel) 1984 tavaszán utazott Európába, egészen pontosan Koppenhágába, hogy a Sweet Silence stúdióban, Flemming Rasmussen producerrel megkezdjék a munkát második lemezükön, míg a maszterizálásra Frankford Wayne-ben, New York City-ben került sor.
Dalok, végeredmény: 1984. július 27-én, azaz egy évvel és két nappal a bemutatkozó korongot követően jelent meg a Ride the Lightning. Csak elképzelni tudom, hogy első hallásra komoly megdöbbenést okozhatott az anyag a fanatikusoknak, ugyanis elképesztő fejlődésen ment át a zenekar. Amíg a Kill ’Em All-t a világot megváltani akaró, sikerre éhes, mindenen átgázoló, semmitől meg nem riadó, pattanásos arcú kamaszgyerekek rögzítették, addig a Ride… – kis túlzással – felnőtt emberek produktuma lett. Ennek a fejlődésnek, változásnak (?) az első számú letéteményese pedig mindenképpen a társainál sokkal profibb felfogású, a zeneelméletben jártas, zeneileg nyitottabb (mindenevő) Cliff Burton volt, de gyanítom, hogy Flemming Rasmussen sem rejtette véka alá az ötleteit.
Eleve komoly meglepetés lehetett a Fight Fire with Fire barokk jellegű kezdése; nem hiszem, hogy akkoriban bárki is számított volna ilyen megoldásra a Metallica-tól. A debüthöz képest egy sokkal érettebb művet tettek le az asztalra: hosszabbak, komplexebbek lettek a számok, és a koncepciót, a szövegeket tekintve is változtak, mert a metalt éltető, mai fejjel megmosolyogtató strófákkal ellentétben (Kill ’Em All) ezen a korongon a dalok a halállal foglalkoznak különböző megközelítésben. A Fade to Black az öngyilkosságról, a Creeping Death az Egyiptomot ért 10 bibliai csapásról szól (ezt a nótát Kirk az Exodus-ból hoztat magával, ahol Die By His Hand címen futott), a For Whom the Bell Tolls Ernest Hemingway Akiért a harang szól című regénye alapján íródott, a „Ride the Lightning” a villamosszékes kivégzésre utaló amerikai kifejezés, míg az instrumentális The Call of Cthulu-t H. P. Lovecraft egyik története inspirálta.
Idősebb olvasóink biztosan emlékeznek arra, hogy a Magyar Rádióban annak idején többször is leadták a Trapped under the Ice-t, de az Escape-et sem hagyom ki, amely egy cseppel sem marad el a többi szerzemény színvonalától, noha egy kicsit mostohagyereknek számít, nem lett a Metallica bulik állandó, standard darabja.
Cél: Egy profibb, érettebb, letisztultabb album elkészítése, majd a világ meghódítása.
Koncertek: Már a lemez megjelenése előtt becsatlakoztak a Venom Seven Dates of Hell turnéjára (1984. február 3-án léptek fel első alkalommal Európában), majd 1984. november 16-20. között a Bang That Head That Doesn’t Bang turnéval tértek vissza az öreg kontinensre (előzenekaruk a Tank volt); a Ride the Lightning-körút pedig a tengerentúlon 1985. január 11.–március 19., illetve szeptember 29.–december 31. között zajlott le (a W.A.S.P.-pel és az Armored Saint-tel); míg az európai kanyarra augusztus 13.–szeptember 14. között került sor, köztük a Donington Parkban (Monsters of Rock, 1985. augusztus 17. – Tommy Vance DJ, Magnum, Ratt, Metallica, Bon Jovi, Marillion, ZZ Top) adott bulival.
Folytatás: Az abszolút sikert, sztárságot és áttörést hozó Master of Puppets, valamint a metal műfaj egyik legfeketébb, legtragikusabb, legszomorúbb napja: 1986. szeptember 26. Engedelmetekkel a többiről nem nyilatkozom.
Hatás, konklúzió: Mind a thrash metalban, mind a zenekar karrierjében az abszolút csúcs (az abszolút csúcsok egyike), örökérvényű, halhatatlan, kolosszális, megkerülhetetlen. Sőt, továbbmegyek: nálam kenterbe veri a Pipacsok Mesterét is. 1984-ben ez a korong etalon volt az undergroundban (a thrash-ben), és az (az is maradt) a mai napig. Nyugodj békében, Cliff Burton, köszönjük szépen neked ezt a felejthetetlen, megismételhetetlen, utánozhatatlan 47:24 percet!
Leave a Reply