Marilyn Manson: Heaven Upside Down (2017)

Nem látok bele MM fejébe (talán jobb is), de azt gondolom, nehéz lehet egyszerre két urat szolgálni: kereskedelmileg sikeresnek és öntörvényű művésznek lenni. Szerencsés egybeesés, ha az önmegvalósítás adott formájára egy szélesebb közönség is vevő. De inkább egy tudathasadásos állapot lehet ez – kivéve persze, ha az alkotó szarik minden szakmai és rajongói elvárásra, és tényleg azt csinálja, ami neki jólesik. Ami viszont a szakmai öngyilkossággal egyenértékű: ha nem veszik a lemezeit, ha nem tömörül a közönség a koncertjein, lemezszerződés, kiadói támogatás sincs, márpedig így az alkotó elvész a rengetegben.

Manson még messze nem tart itt, de tény, hogy új anyagai egyre kisebb visszhangot keltenek a köztudatban, aminek alapvetően két oka van. Az egyik, hogy az énekes ma már nem az a sokkoló jelenség, mint volt a 90-es évek második felében, még csak nem is különösebben polgárpukkasztó. (Lehet, hogy hozzászoktunk?) Már nem vele ijesztgetik a kisgyerekeket, és az ő lelküket féltő, keresztény érzelmű szüleiket; bár az új album egyes számcímei (Kill4Me, Je$u$ Cri$i$), illetve szövegei („You say God, I say Say10”, „We’ll paint the town red with the blood of the children”) azért még arra utalnak, hogy az énekesben nem hunyt ki teljesen a rebellió tüze.

A másik, hogy Manson dalai sem ütnek már úgy, mint régen; emlékezetes nótákat utoljára a 2003-as The Golden Age of Grotesque albumon hallottam tőle, IGAZÁN emlékezeteseket pedig az eggyel korábbi Holy Wood-on. Persze lehet vitatkozni Brian Warner munkásságáról: egyesek a legvégsőkig kitartanak mellette, mások viszont csak elfintorodnak a neve hallatán. Én máig bírom őt, mint jelenséget, a zsenijét, a hangját, de sajnos egyre kevesebb kraftot érzek benne.

Harmadrészt, amit Mansontól ma hallunk, az legalább annyira pop-, mint rockzene. Albumaira egy sajátos hangulati és hangzásvilág jellemző, ahogy a metál műfajában a Motörhead-re vagy az AC/DC-re, a popban pedig a Depeche Mode-ra: ha egyik lemezüket ismered, kis túlzással mindet ismered. Ha die hard rajongóként az egyiket szereted, mindet szereted.

Nem véletlenül említettem a Depeche Mode-ot, az új Manson-anyagon ugyanis mindenekelőtt a ritmusok és az énekdallamok dominálnak, a Kill4Me például kifejezetten táncra csábít. Valamennyi dal az énekes és a gitáros Tyler Bates szerzeménye, a felvételeken mellettük – állítólag – csupán Gil Sharone dobos vett részt.

Mint ismeretes, a lemezt a főnök még februárban, Valentin-napon tervezte megjelentetni, és az anyag akkor még a SAY10 címet viselte. Manson azonban elégedetlen volt az anyag akkori állapotával, színvonalával, ezért csúszott a kiadás és változott a koncepció.

A 10 számos, bő háromnegyed órás lemez a budapesti koncertet is nyitó Revelation#12-vel indul, ami egy erőszakos, torzított énekhangon megszólaló opusz. Van, aki szerint ez az album legjobb/egyetlen jó dala. Nem osztom a véleményét: az én kedvencem gyakorlatilag az első hallgatás óta az ezt követő Tattooed in Reverse, ami egy nyugisabb, a dallamot finoman hajlítgató téma.

Legutóbb a meleg őszi verőfényben sétálva hallgattam az anyagot, és így is bejött. Úgyhogy ki merem jelenteni, a Heaven Upside Down messze nem olyan sötét és súlyos anyag, mint elődei, amelyekkel alkotójuk megalapozta hírnevét. Manson Light. Az értékeléssel azonban óvatosan bánnék, a lemez ugyanis hallgatásról hallgatásra kúszik felfelé a népszerűségi listámon. Most ott tartok, hogy már több szám tetszik róla, mint amennyi nem, úgyhogy a jelenlegi osztályzata:

A cikk szerzője: Coly 923 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*