Living Colour – A38 Hajó, 2008. október 15.

A csapat régi kedvencem, igaz, sokáig csupán az első két albumát ismertem, de nem volt hiányérzetem – végül is azon találhatók a legnagyobb slágereik. Corey Glover-ék ügyesen (vagy véletlenszerűen?) egyensúlyoznak a művészet és a szórakoztatás, az elvont és a kommersz sokszor meglehetősen szűk mezsgyéjén. Zenéjük részben funky, részben jazz, részben progresszív rock – gyakran meghökkentő, de mindig élmény hallgatni. Élőben pedig különösen, amikor a zsenialitásnak, a hangszeres virtuozitásnak is nagy terep jut. Fellépésükről hazafelé tartva nem véletlenül éreztem úgy, hogy életem koncertjén jártam.

Belőlem már jó ideje nem a tömeg-élmény vált ki katarzist, sokkal inkább a zenéhez, a muzsikusokhoz való közelség. Amikor ott vagyok, egy szűk térben, karnyújtásnyira a kreativitás forrásától, a tehetség birtokosától. Nem sztárolás ez, hanem a hangokkal való közvetlen együtt-rezgés lehetősége.

E kissé hosszúra nyúlt filozófiai felvezetés után jöjjön a lényeg, kivételesen nem túl bő lére eresztve. 🙂 Már nem emlékszem, milyen megfontolásból, de este 8-ra mentem a helyszínre, ahol kiderült, hogy nem lesz előzenekar, és a Living Colour koncertje leghamarabb 9-kor kezdődik. Így aztán még átugrottam a Boráros téri Mekibe megvacsorázni, és ezt követően tértem vissza – most már időben – az A38 Hajó gyomrába.

A második-harmadik sorban, éppen a gitáros Vernon Reid-del szemben sikerült lecövekelnem, így a legtöbb fotóm is róla készült. A YouTube-on a fellépésről mobiltelefonnal készült videóknak pocsék a minősége – élőben szerencsére hangzás tekintetében is sokkal jobban el voltunk kényeztetve. A csapat pazar koncertet adott, közben úgy éreztem, alig játszanak számomra ismeretlen dalokat (holott a setlist tanúsága szerint hét ilyen is akadt).

A frontember egy kicsit elhízott, alakját jótékonyan takarta a narancssárga kezeslábas. S bár a mikrofonja nem szólt tökéletesen, a hangja még mindig a régi volt. A többiek viszont szimplán zsenik, különösen Reid és a dobos Will Calhoun sorolható a félisten kategóriába. Már csak az utóbbi intergalaktikus magánprodukciója megérte a belépőjegy árát. A gitáros – gyakran teljes révületben – óriásikat szólózott, a bőgős Doug Wimbish pedig az egyik számnál lejött a színpadról a „tömegbe”, és a közönség tagjai között pengetett.

Teljesen elvesztettem a tér- és időérzékemet, csak előrefelé láttam és kizárólag a zene létezett számomra. Így aztán nem tudom megmondani, mennyire töltöttük meg a termet, mekkora volt az extázis, vagy hogy milyen hosszan játszott a New York-i négyes. Nem ma volt, úgyhogy nehéz visszaidéznem az egyes pillanatokat, azt viszont tudom, hogy mit éreztem közben, utána és hogy hogyan emlékszem rá csaknem egy évtized távlatából. A Top 5-ben ennek az estének biztos ott van a helye.

(fotók: Coly)

A cikk szerzője: Coly 923 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*