(Bevezetőként annyit mondanék el, hogy a 2000-es évektől jártam újságíróként, vagyis ingyen a Szigetre. A sima sajtós helyett mindig fotós karszalagot váltottam ki, ami azt is lehetővé tette, hogy a nagyszínpados koncertek első három száma alatt közvetlenül a színpad elől fényképezhessem az előadókat. Ami viszont azzal a hátránnyal járt, hogy onnan a tömegbe visszatérve már nem tudtam kellően előreverekedni magam, s így viszonylag távolabbról voltam kénytelen élvezni az előadást. Éppen ezért ritkán éltem ezzel a lehetőséggel, inkább igyekeztem a show előtt minél közelebb jutni – a tömegben – a színpadhoz, és onnan fényképezni.
A fotózás kétélű dolog. Egyrészt közben nem tudsz úgy részévé válni a szeánsznak, nem tudod úgy befogadni a produkciót, mint aki szimplán csak nézi, hallgatja, élvezi a koncertet. Viszont azzal, hogy megörökíted, később is felidézhetővé és másokkal is megoszthatóvá teszed az élményt. Én jó ideje ez utóbbit választom. A véremben van, zsigerileg szükségét érzem, hogy megörökítsem, amit látok, és eddig mindig megbántam, amikor gép nélkül mentem egy koncertre. :-))
Na, de akkor jöjjön a lényeg! 2011-ben volt utoljára metal színpad a Szigeten (ezt akkor még nem tudtuk), és ha nem is volt olyan gazdag a kínálat, mint, mondjuk, az előző évben, de azért így is láttam a Within Temptation-t, a Motörhead-et, a Suicidal Tendencies-t, a Judas Priest-et és a közvetlenül előttük fellépő Helloween-t is.
Weikath-ék előadása nem feltétlenül érdekelt annyira, mint amennyire végül előrementem. Már az ő koncertjük előtt sikerült jó pozíciót foglalnom: egészen a második sorig jutottam, majd miután levonultak a színpadról, a fellazuló tömegben hirtelen a kordonnál találtam magam. Így az első sorból nézhettem végig Halford-ék előadását, Glenn Tipton gyakorlatilag velem szemben, tőlem pár méterre pengetett.
A Black Sabbath, az Iron Maiden és a Metallica mellett a Judas Priest zenéjén nőttem fel, váltam metálossá, ám míg a többieket már láttam élőben (Dickinson-ékat háromszor is), ez volt életem első Judas Priest koncertje. Mondhatnám, két évtizeddel ezelőtt lett volna időszerű, de így is katartikus élmény volt, zeneileg és nosztalgia szempontjából is.
Egy korty alkoholt sem kellett innom ahhoz, hogy újra 18-20 éves rajongóvá váljak, önfeledten headbangeljek és együtt énekeljek a tömeggel. A zene közvetlen közelről zúdult rám: a hangfalakból áradó mély rezonancia a bensőmbe hatolt, szinte átmosott. Nem a fülemen keresztül ért el, magam is zenévé váltam. Úgy a koncert kétharmadánál arra gondoltam: „voltam Judas Priest koncerten, most már meghalhatok”. Érdekes, ezúttal nem érzékenyültem el úgy, mint máskor, és a hallásomat sem veszítettem el (részlegesen).
Egy kicsit sajnáltam, hogy nem K. K. Downing penget Robi bácsi másik oldalán, hanem a csapathoz frissen csatlakozott Richie Faulkner, de olyan távol volt tőlem, hogy elődjéből sem láttam volna túl sokat, a játékával pedig minden rendben volt. Akkoriban a Nostradamus volt a legfrissebb albumuk, egy kicsit tartottam is attól, hogy a műsor gerincét ennek az anyagnak a – nem annyira ütős – dalai fogják képezni. Szerencsére nem így történt: a korongról mindössze a Prophecy hangzott el, egyébként pedig egy igazi best of programot hallottunk.
Valamiért úgy emlékeztem, hogy csupán egy futballmérkőzésnyi idő adatott nekik, ám csaknem két és fél órán át nyomták az óriási slágereket. A setlist nagyjából a következő volt (a pontos sorrendben nem vagyok biztos):
Intró:
War Pigs (Black Sabbath)
Battle Hymn
Főműsor:
Rapid Fire
Metal Gods
Judas Rising
Starbreaker
Heading Out to the Highway
Victim Of Changes
Never Satisfied
Diamonds and Rust
Prophecy
Night Crawler
Turbo Lover
Beyond the Realms of Death
The Sentinel
Blood Red Skies
The Green Manalishi (With the Two-Pronged Crown)
Breaking the Law
Painkiller (dobszólóval)
Ráadás:
The Hellion/Electric Eye
Hell Bent for Leather
You’ve Got Another Thing Comin’
Living After Midnight
Outró:
We Are the Champions (Queen)
Egész pofás műsor, nem? 🙂 Tipton rendkívül közvetlen volt: szegény nagyon vékony, az ábrázata pedig tipikus angol, amolyan Michael Palin-es. A koncert idején 64 éves volt (öregem!); mókás volt, ahogy az egyik ráadásszámnál egy helyben ugrálni kezdett. Nagyon szimpatikus volt, ahogy mosolygott, ahogy tartotta a szemkontaktust a közönséggel. A koncert végén lejött az „árokba”, a kordon túloldalára, és – a biztonságiak által kísérve – kiosztott egy csomó pengetőt, valamint lekezelt az első sorban állókkal, velem is. Halford jóval merevebb, öregesebb volt nála (holott a koncert után két héttel ő még „csak” a 60. születésnapját ünnepelte. :-))
Ha egy számot kellene választanom, azt mondanám, a Breaking the Law-ért jöttem. Megkaptam, igaz, Halford helyett végig a közönség énekelte a szöveget. Azért így is óriási élmény volt. Ahogy a The Sentinel, a Night Crawler, a Painkiller és a Green Manalishi is. Az óriási zenéhez természetesen látványos show dukált: tűz és füstcsóvák, színes lézersugarak, „fémöntödei” díszlet, a Hell Bent for Leather alatt a színpadon parkoló Harley Davidson és Robi bácsi sűrű átöltözése, nem egyszer klisés jelmezekbe, amelyeket az ő esetében persze illett komolyan venni.
Számomra nemcsak a Sziget, de az év addigi legnagyobb koncertje volt, amit sokáig egyetlen másik fellépés sem tudott űberelni. Katarzist éreztem, valódi közösségi élményt, és a műsor után úgy szédelegtem ki a színpadok fényszigetei között sötétbe burkolózó ösvényre, mint aki drogok hatása alatt áll. Fel voltam dobva, belül mosolyogtam és még jó ideig dúdoltam magamban a nem sokkal azelőtt hallott dalokat.
Leave a Reply