Ennek a zenekarnak a példája mutatja, hogy a Bay Area-i csapatoknak sem volt fenékig tejfel az életük a ’80-as években. Tudjuk jól, hogy akkoriban az Öböl környékén mennyire pezsgett a színtér, tehetségesebbnél tehetségesebb, meghatározóbbnál meghatározóbb bandák tűntek fel ott, mint például az Exodus, a Possessed, a Death Angel, a Forbidden, a Vio-lence. Az ottani rajongók ugyanúgy el voltak kényeztetve zeneileg, mint a Los Angeles-iek, a New York-iak vagy a Chicago-iak.
Eredetileg 1983-ban, Paradox-ként alapította az együttest Dan Watson gitáros, Bill Peterson basszusgitáros, Dave Schmidt dobos, illetve Dennis Manzo énekes. Megalakulásuk évében egy háromszámos demóval jelentkeztek, de a Shrapnel által megjelentetett debütálásuk, a No Escape (1984) már Hexx név alatt került forgalomba. A csapat a power, power/thrash irányzat egyik előfutárának tekinthető, más kérdés, hogy rájuk kevesebben emlékeznek, mint a Vicious Rumors-ra, a Savatage-re, vagy a Metal Church-re. Gondolom, az sem tett jót a karrierjüknek, hogy 1995-ig tartó első fennállásuk alatt több tagcserét éltek meg, sőt, az 1988-as Quest for Sanity EP-től kezdve a death metal felé mozdultak el zeneileg, ami véleményem szerint annak volt köszönhető, hogy a gitározás mellett Clint Bower vette át az énekesi teendőket is.
A lényeg, hogy összesen három lemezt, két EP-t és három demót jelentettek meg, mint Hexx, a legutolsó anyaguk az 1991-ben kiadott Morbid Reality korong volt. A ’90-es években bedurrant grunge-, majd pop/punk-hullám őket is kicsinálta, a zenekar 1995-ben bedobta a törölközőt. Azt követően csak Clint Bower, illetve az Under the Spell-t (1986) feléneklő Dan Bryant maradt aktív zeneileg. (Dan egy rövid időre – 2014-2015 táján – újra feltűnt a Hexx-ben, amúgy jelenleg a The Road Vikings frontembere.)
Négy évvel ezelőtt döntött úgy a zenekar, hogy folytatják a muzsikálást. A mostani tagságból Dan Watson és az 1986-ban csatlakozott John Shafer képviselik a múltat, társaik, Mike Horn basszusgitáros, Bobbie Wright gitáros (lásd még Brocas Helm) és Eddy Vega énekes pedig a jelent. Visszatérésük óta folyamatosan dolgoznak a „srácok”, hiszen 2013-ban egy demót (Up from the Graves) jelentettek meg, tavaly egy, a szintén veterán Ruthless-szel közös 7” EP-t (Tyrants of Steel Vol. 1.) és az Under the Spell box szettet adták ki, míg idén visszatérő alkotásukat vehetjük a kezeink közé.
Felmerül a kérdés, hogy bő 12 év inaktivitás után milyen anyaggal rukkol elő a banda, melyik arcukat (power/thrash vagy death metal) mutatják? A válasz már az első meghallgatás után világos és egyértelmű: power/thrash. A korong nyugodtan odahelyezhető a No Escape, illetve az Under the Spell mellé, a rajongóknak semmi okuk nincs a fanyalgásra. Úgy is mondhatom, hogy azokkal egy kaliberű, versenyképes az anyag. A feszes, húzós középtempók a dominánsak, hamísítatlan US old-school power/thrash tétel a Macabre Procession of Specters, a Screaming Sacrifice vagy az Exhumed for the Reaping; epikus jelleg bukkan fel a Dark Void of Evil-ben, míg a Slave in Hell-t egyértelműen a korai Iron Maiden inspirálta. Ezeknek a csókáknak semmiképpen nem lehet újat mutatni, a kisujjukban van ez a zenei világ, amit hitelesen is tolmácsolnak. Eddy Vega karcos, szőrös, ráspolyos hangon adja elő a tételeket, orgánuma abszolút passzol a muzsikához. Bónuszként pedig a Certificate of Death zárja a lemezt.
Remek visszatérés a Wrath of the Reaper, ez nem kérdéses. Kizárólag olyan veteránok legújabb munkáihoz tudom hasonlítani, mint a földijeiknek számító Trauma (Rapture and Wrath – 2015), valamint a Ruthless (They Rise – 2015) alkotásai. Nincsenek nagy világmegváltások, merész újítások, kísérletezések, kizárólag tradicionális, amerikai power/thrash, amely egyértelműen a régi iskolás rajongótábort célozza meg.
Leave a Reply