Az 1985-ben, Los Angeles-ben létrejött Heretic-et nyugodtan nevezhetjük kultikus csapatnak. Ők már a másodgenerációs thrash/power hullámhoz tartoztak, de abból a vonalból az egyik legjobbak voltak. Szerepeltek a legendás Metal Massacre hetedik részén az Impulse című felvétellel (az ex-Abattoir, ex-Vermin énekes Mike Towers-szel /aka Mike Torres/ a mikrofon mögött), majd Brian Slagel szerződtette is őket a kiadójához.
1986-ban a Torture Knows No Boundary EP-vel debütáltak, amelynek megjelenését követően tagcsere következett be soraikban: Julian Mendez énekest Mike Howe (ex-Snair) váltotta, így bemutatkozó nagylemezük, az 1988-as Breaking Point már vele készült el. (Érdekesség, hogy az albumot Julian Mendeznek, és egy Rene névre hallgató figura emlékének ajánlották). Fontos megemlíteni, hogy a lemez producere Kurdt Vanderhoof volt, és mivel nagyon tetszett neki az énekes hangja, átcsábította őt a Metal Church-höz. David Wayne személyes története kapcsán Coly már megemlékezett arról, hogyan alakult a zenészek pályafutása ezek után, úgyhogy erre most nem térek ki, a lényeg annyi, hogy a fenti lépés megpecsételte a zenekar sorsát, a Heretic feloszlott.
A 2000-es években az egykori tagok nem mutattak túl nagy aktivitást, Rick Merrick dobos pedig egyenesen hátat fordított a zeneiparnak. Hat évvel ezelőtt döntöttek a visszatérés mellett; a jelenlegi felállásban Julian Mendez, valamint Brian Korban gitáros képviselik az őstagságot. 2012-es anyagukhoz, az A Time of Crisis-hoz nem volt szerencsém, az új albumra viszont gondolkodás nélkül csaptam le. Az előző alkotáshoz képest egy helyen történt változás a csapatban: Glenn Rogers gitárost Stuart Fujinami váltotta.
Jelen album esetében értelemszerűen nem világmegváltásról, a kerék újrafeltalálásáról van szó, hanem arról, hogy a muzsikusoknak a vérében van ez a zene, ezt szeretik játszani, akár az ötödik x-hez közeledvén is. Hozzáteszem, hogy nem egy Breaking Point, de abszolút vállalható, hallottunk már ennél hitványabb, ujjáalakult klasszikus csapat által kiadott hanghordozókat.
Feszes, kőkemény, a középtempós tartományokban mozgó, vérbeli US power metalt kínál a korong (This World Called Hell, Demonized, Broken Hero stb.). Nincsenek gyors, agresszív tekerések, egyedül az Overkill-t eszembe juttató Relentless-ben „emelik a csapásszámot”. Akár biztonsági játéknak is nevezhetjük a hallottakat, semmiféle kísérletezés, elkalandozás nem tapasztalható az anyagon; mai köntösben tálalt, vastag hangzással megtámogatott old-school thrash/powert kínál a CD.
Ugyanaz mondható el erről a lemezről, mint a Trauma, a Ruthless vagy a Hexx visszatérő anyagairól: nem feltétlenül vannak pariban a korai műveikkel, ugyanakkor nem gyalázzák meg a múltat, nem okoznak csalódást a rajongóknak. Az A Game You Cannot Win-t is nyugodt szívvel ajánlom a műfaj fanatikusainak, kedvelőinek.
Ez egy király album, ajánlott minden US power és korai Metal Church fannak!