Hansen & Friends: XXX – Three Decades in Metal (2016)

Ez a lemez még tavaly, valamivel több, mint egy éve jelent meg. Akkor simán elmentem mellette, és ha most nem kutakodom az egykori Mercyful Fate-tagok utóélete után, és nem szeretem ennyire a gyűjteményes anyagokat, ki tudja, mikor szerzek tudomást a létezéséről. Így viszont, hogy rábukkantam, nem hagyhatom szó nélkül. Már csak azért sem, mert egyik kedvenc muzsikusom legfrissebb alkotásáról van szó.

A Helloween-ben számomra mindig is a gitáros Kai Hansen volt az agy. Sajnáltam, amikor távozott a csapatból, és örültem, amikor a Gamma Ray élén újabb remek albumokkal örvendeztetett meg. Kevés olyan előadó van a műfajban, akinek a pályafutását folyamatosan nyomon követem. Adjon ki bármilyen lemezt, a következő anyagának a megjelenését is ugyanolyan várakozással lesem. Ilyen – kapásból – a Judas Priest, a Metallica és a Gamma Ray.

Kai Hansen és barátai

Utóbbi csapat sajnos a 2001-es No World Order óta nem tett le igazán emlékezetes anyagot az asztalra. Ez végre az. Viszont nem Gamma Ray. És ez az első érdekesség az albummal kapcsolatban: a lemezt feljátszó alapcsapat – természetesen a főszereplőt leszámítva – még csak nyomokban sem tartalmaz Helloween- vagy Gamma Ray-muzsikusokat. Hansen társai szinte teljesen ismeretlen arcok: a másik gitáros Eike Freese (Dark Age, Hammer Studios), a basszusgitárosi feladatokat Alex Dietz (Heaven Shall Burn) látja el, a dobok mögött pedig Daniel Wilding (Carcass, The Soulless, Trigger The Bloodshed) ül.

Vagyis nem áll fenn a veszélye annak, hogy elhomályosítják a vendégművészek fényét. Mert hogy azokból van bőven, a nyitó nótát leszámítva minden dalra jut belőlük egy, de akár kettő is. Nem sorolom fel őket, az aktuális tételeknél úgyis szót ejtek róluk.

Kai és Michael Kiske

A másik érdekesség maga a 30 éves jubileum: eszerint a képzeletbeli origót 1986-ba kell tennünk, de mi történt, mi kezdődött akkor? Egyetlen nem túl meghatározó eseményt találtam: a Helloween Judas maxi-ja jelent meg abban az évben. De mindegy, örüljünk inkább az anyagnak, és nézzük, milyen csemegéket rejt!

Az elsőként elhangzó Born Free nem kevés Judas Priest- és 80-as évekbeli klasszikus német heavy metal-ízt visel magán. Az első vendégek az Enemies of Fun-ban hallatják a hangjukat: olyan, mintha az Accept és maga Udo vette volna át az uralmat a stúdióban, pedig „csak” két régi énekes cimbora, Ralf Scheepers és Piet Sielck áll a mikrofon mögött. „Jobb, ha elfutsz a humor ellenségei elől!” – tanácsolják, bár maga a dal nem annyira humoros.

Egy másik régi harcostárssal, Michael Weikath-tal

A következő nótának (Contract Song) viszont már kellően ironikus a szövege: a magukat mindenhatónak gondoló lemezkiadókat állítja pellengérre. Ez a kedvenc számom a lemezről: a refrénnél heves headbangelési kényszer lesz úrrá rajtam, aztán jön a vokál rész, amikor már hangosan együtt énekelek a csapattal. Ja, és közben ezerrel pörög a dob. Energia, zsenialitás – végre!

Nem mellesleg a második verzénél nem kisebb név, mint Dee Snider ragadja magához a mikrofont, kár, hogy ezzel nagyjából ki is fújt a szerepe. (Soha nem értettem, minek hívnak meg valakit vendégszerepelni, ha aztán nem kap kellő teret a kibontakozáshoz. Félnek, hogy leénekli, legitározza a házigazdát?)

Frank Beck, a Gamma Ray új énekese

A Making Headlines szövegének céltáblája a szenzációhajhász média, vendégénekese pedig Tobias Sammet (Edguy, Avantasia). A Stranger in Time-ban pedig két egykori Helloween-tag is szerephez jut: Kai, Tobi és az új Gamma Ray-vokalista, Frank Beck mellett Michael Kiske énekel, a gitárszólót pedig a Helloween-be anno Hansen helyére kerülő Roland Grapow játssza.(Ha már Frank Beck szóba került, kíváncsi vagyok, hogyan szólal meg a színpadon az új felállású Gamma Ray, és a stúdiólemezeken milyen szerepet szánnak a csapathoz 2015-ben csatlakozott srácnak.)

A Fire and Ice a lemez leghosszabb (8 és fél perces) és legkomplexebb dala. „Here comes the pain again…” – énekli az elején Kai, amiről egyből a Eurythmics hasonló című (Here Comes the Rain Again) száma és a Depeche Mode-zenei világa ugrik be, a refrénről pedig ugyancsak Dave Gahan-ék Everything Counts-a. A nóta persze nagyon is a nehéz fém jegyében fogant, a női éneket (Clémentine Delauney – Serenity, Visions of Atlantis, Exit Eden) death metal-os hörgés (Richard Sjunnesson – The Unguided) váltja, úgyhogy megvan a kellő egyensúly.

Clémentine Delauney

A jó nóták mellett egyébként még két kellemes meglepetés ért. Az egyik a már említett Delauney kisasszony szerepeltetése: három egymást követő dalban is halljuk őt, talán ebben a számban a leghangsúlyosabb a jelenléte. A másik, hogy több helyen is komoly szerephez jut a basszusgitár. Ebben a szerzeményben is tőle indul a vezérmotívum, amit aztán előbb a gitár, majd a refrénben az ének is átvesz.

A dalban Kai mellett a régi harcostárs, Michael Weikath penget. (Azóta volt, és a közeljövőben is lesz alkalmuk összecsiszolódni: a Kiskével és Hansennel kibővült Helloween, azaz a Pumpkins United mostanra bemelegített a Hellish Rock koncertsorozattal, világ körüli turnéjuk pedig holnapután startol Mexikóban, és jövő év április 9-én, Ukrajnában ér véget.)

Tobias Sammet, Kai Hansen és Hansi Kürsch

Az eddigi teljesítményért maximális pontszám jár Hansen-nek és barátainak. Innen viszont – két számon keresztül – egy kisebb zenei kirándulásra indul a csapat, mondván, hátha a hallgatók egy részének bejön a kísérletezés. Nekem nem annyira jött be, sőt itt úszott el az alul hiányzó fél pont. A Left Behind egy nu/alter metal-os nóta, puha férfi és női énekkel, amit még a hörgésfoszlányok sem tudnak jóvátenni. Az All or Nothing is ezt a vonalat viszi tovább. Mondhatnánk, hogy ez a lemez lírai nótája, de akkor mi volt az előző?

A Burning Bridges szerencsére visszatér a „normális” kerékvágásba, és újra egy dallamosságában is kellően kemény és lendületes nótát hallunk. Végezetül pedig jön az album másik csúcspontja, a Follow the Sun, egy szuper refrénnel és a Blind Guardian-es Hansi Kürsch énekével megtámogatva.

Az anyagból idén koncertfelvétel is készült (Thank You Wacken Live), amelyen a projekt nótái mellett néhány Helloween-sláger is elhangzik. A kérdés ezek után már csak az, lesz-e folytatása a produkciónak. Ha máshogy nem, hát egy kiemelkedő Gamma Ray- vagy egy emlékezetes Helloween-album formájában. Ne felejtsük, jelenleg utóbbira is megvan az esély.

A cikk szerzője: Coly 904 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*