A 80-as évek közepén, amikor még szűkösek voltak a rockzenéhez való hozzáférés lehetőségei, nem finnyáskodtunk, mindennek örültünk, amit leadtak a rádióban. MINDENNEK. Nem volt kategorizálás, hogy akkor ez most hard rock vagy heavy metal, hogy glam vagy thrash. Egyszerűen ROCKZENE volt, amellyel kapcsolatban azt tartottuk lényegesnek, hogy máshogy, profibban, keményebben szóljon, mint amit addig ismertünk. Hogy beindítson.
Soha nem voltam glam-rajongó, sem a Mötley Crüe, sem a Poison muzsikája nem állt különösebben közel hozzám, a Hanoi Rocks-nak ez az albuma viszont örök kedvencem, olyan elhajlás a részemről, mint más thrashernél, mondjuk, a Vain No Respect-je. 🙂 És nemcsak azok a dalok ivódtak belém, amelyeket annak idején felvettem a rádióból, hanem a lemez többi szerzeménye is, ami nyilván az érzelmi kötődésnek és persze a jó nótáknak köszönhető.
A Hanoi Rocks-ot 1980-ban Helsinkiben alapította Michael Monroe (Matti Fagerholm) énekes és barátja, a gitáros Andy McCoy (Antti Hulkko). Bár zenei gyökereik a rock and roll-hoz és a punk-hoz nyúlnak vissza, a Hollywood-i glam rock/glam metal irányzat egyik elindítóját, fő inspirálóját tisztelhetjük bennük, akik olyan bandákra voltak hatással, mint a Guns N’ Roses, a Skid Row vagy a Poison. Ők voltak az első finn csapat, amelyik fel tudott kerülni az angol slágerlistákra, s amelynek elsőként sikerült világhírnévre szert tennie. Egy hozzájuk közel álló forrás szerint albumaik csaknem egymillió példányban keltek el, elsősorban Skandináviában és Japánban.
Muzsikájuk mindenekelőtt bulizene, emellett természetesen a hölgyeket elgyengítő érzelmi húrokat is penget. Zenei stílusukra az öltözködésükkel is ráerősítettek: imidzsüknek (mindenekelőtt az énekes Monroe-énak) éppúgy része volt a punk bőrdzseki, mint a frizura és az arcfestés enyhén transzvesztita jellege.
A Hanoi Rocks apró lépésenként építette karrierjét. Az együttes még megalakulásának évében Stockholm-ba tette át a székhelyét, itt vették fel bemutatkozó lemezüket, az 1981-es Bangkok Shocks, Saigon Shakes, Hanoi Rocks-ot. Csak a viszonyítás kedvéért, a Mötley Crüe debütalbuma ugyanebben az évben, a Poison Look What the Cat Dragged In-je 5 évvel később, a Guns N’ Roses Appetite for Destruction-je 1987-ben látott napvilágot.
Ezt követően a csapat Londonba költözött tovább, ott rögzítették második lemezüket, az 1982-ben megjelent Oriental Beat-et, amelyet még ugyanebben az évben követett a Self Destruction Blues. Ezután került a csapatba az új dobos, Razzle (eredeti nevén Nicholas Dingley), aki hamarosan kulcsszereplővé lépett elő a Hanoi Rocks történetében. Az együttes negyedik albuma, az 1983-as Back to Mystery City már az ő közreműködésével készült.
A neves amerikai producer, Bob Ezrin, aki korábban olyan nevekkel dolgozott együtt, mint a Pink Floyd, a Kiss vagy Alice Cooper, ezt a lemezt hallva ajánlotta fel szolgálatait a fiúknak, akik ennek a találkozásnak köszönhetően New York-ban és Toronto-ban vehették fel következő albumuk, a Two Steps from the Move dalait.
A producer azt szerette volna, hogy az anyagnak súlyosabb atmoszférája és sötétebb gitárhangzása legyen, mint a korábbi lemezeknek, miközben a dallamok és a punkos hozzáállás is maradjon meg. Tudta, hogy egy hard rock-osabb stílussal több lemezt lehet eladni az Egyesült Államokban. Éppen ezért szinte valamennyi dal megalkotásában közreműködött, sőt külső szövegírókat is bevont a munkába. Így került a képbe Ian Hunter, a Mott the Hoople és Jack Bruce, a Cream egykori énekese, valamint Pete Brown, aki az utóbbi zenekarnak komponált dalokat. Utóbbi egy csomó szöveget írt Monroe-éknak, ám a csapat végül csupán a „Smoked a lot of sky, drank a lot of rain”-sorokat használta fel a Million Miles Away-ben.
Már majdnem kész volt az album, amikor Ezrin és a kiadó (a CBS) úgy gondolta, hogy a lemezről még hiányzik egy igazi nagy sláger, ezért rögzítették a Creedence Clearwater Revival zenekar Up Around the Bend-jét, amely tényleg ütős nóta – de a korongon hallható többi dal is az. Ezen az albumon hallhatók a Hanoi Rocks legnagyobb slágerei, amelyek okán a Two Steps from the Move-ot gyakran mint a glam rock egyik klasszikusát emlegetik.
Az anyagot az együttes klasszikus felállása – vagyis Michael Monroe énekes (aki több más hangszer mellett szaxofonon, szájharmonikán és billentyűs hangszereken is játszik), Andy McCoy és Nasty Suicide (eredeti nevén Jan-Markus Stenfors) gitárosok, Sami Yaffa (született Sami Lauri Takamäki) basszusgitáros és Razzle dobos – játszotta fel. A producer Bob Ezrin – billentyűs és ütőshangszereken – maga is muzsikál a lemezen, valamint a vokálokban is közreműködik. Az eredetileg Silver Missiles and Nightingales címet viselő albumot az utolsó pillanatban keresztelték át Two Steps From The Move-ra.
Szokatlan húzás, hogy egy korong egyből egy feldolgozással nyisson. Itt ez történik: a zenekar idegen tollakkal ékeskedik, és jól áll neki. Én annak idején nem tudtam, hogy az Up Around the Bend nem a saját daluk, így rögtön megvettek vele. (Ha tudom, valószínűleg akkor is ugyanez történt volna. :-))
A pörgős High School-nak elég klisés szövege van: Monroe szenved az iskolában, szeretne inkább ő tanítani, természetesen kizárólag csinos lányokat, nekik is elsősorban biológiát. Az ilyen dalokkal (School’s Out, School Daze stb.) már diákkoromban sem tudtak meghatni az előadók, akkor már inkább jöjjön a Hot for Teacher… 🙂 A zene nagyon magán viseli a 80-as évek hangzását, hangulatát, ugyanakkor nem a szokványos glam, sokkal nyersebb annál.
Az I Can’t Get It középtempós nóta jó kis fejrázós ritmussal és pazar riffel. Az Underwater World a refrénben hallható dallammal tarol, plusz a dal menetelős lezárása is emlékezetes. Állítólag utóbbi nóta „Welcome to the Jungle” sora inspirálta arra a Hanoi Rocks-rajongó Axl Rose-t, hogy ezzel a címmel megírja a Guns N’ Roses egyik legnagyobb slágerét.
A Don’t You Ever Leave Me a lemez első számú lírai szerzeménye, igazi gyertyás-öngyújtós, együtt dülöngélős dal (egy korábbi változata már a csapat bemutatkozó albumán is helyet kapott). A Million Miles Away hasonlóan lassan indul, a közepére viszont egy meghökkentő, pattogós szintis pop-os/rockos betét került. Ez az elem is nagyban segít behatárolni, hogy melyik korszakban is járunk. Az anyagot anno ennek a dalnak az elején keverte le a mindössze félórás műsort szerkesztő Komjáthy György. Így aztán számomra sokáig ennyi volt a Hanoi Rocks és ez az album, pedig hol vagyunk még a végétől!
A sorban következő nóta például a zenekar talán legnagyobb – saját – slágere, a Boulevard of Broken Dreams, amely kissé félrevezető szerelmes szövege ellenére a droghasználat áldásait/átkát énekli meg. Más műfaj, de hasonlóan nagy dal a Boiler, amelynek boogie-s tempójához egy kissé punk-os ének társul. A Futurama tisztán rock and roll, középtájon egy kissé férfiatlan benne Monroe lihegése, viszont jó a dob. A lemezt záró Cutting Corners hallatán poszt-punk bandák, mindenekelőtt a Killing Joke jutott eszembe.
Érdekes, hogy a lemezzel azonos címet viselő nóta csak az album 2004-es remaszterizált kiadására került fel, bónuszként. Természetesen ez is jó kis szám, akárcsak az Oil and Gasoline, amely számomra a Bon Jovi-féle western balladákat idézi. Némileg műfajidegen hagszerként szaxofon is szerepel benne. A Magic Carpet Ride pedig nem a Steppenwolf 1968-as slágerének feldolgozása, hanem egy latinos hangulatú poénkodás.
McCoy-ék ekkor valószínűleg még nem tudták, hogy ez lesz az az album, amely lezárja első korszakukat. A frissen megjelent anyagot népszerűsítő svédországi koncertsorozat után a csapat az Egyesült Államokba ruccant át turnézni; ez volt az első fellépéssorozatuk a tengerentúlon. A november 29-i koncerten Monroe eltörte a bokáját, így a zenekarnak jó néhány fellépését le kellett mondania. December 8-án a Hanoi Rocks muzsikusai (az énekes kivételével) barátaikkal, a Mötley Crüe tagjaival Vince Neil házában partiztak. Amikor elfogyott a sör, a házigazda és a dobos Razzle – mindketten részegen – autóba ültek, és a közeli italboltba indultak. A hazafelé vezető úton ütköztek össze egy másik autóval, amelynek következétben Razzle azonnal életét vesztette, a másik jármű utasai pedig agysérülést szenvedtek.
A tragédia a lehető legrosszabbkor, a nemzetközi áttörés kapujában érte a csapatot, amely Európába visszatérve kettő kivételével valamennyi koncertjét lemondta. Azt a kettőt Helsinkiben tartották, és Razzle emlékének ajánlották. A dobok mögött azokon az estéken az egykori Clash-ütős Terry Chimes ült. Rögtön ezután Sam Yaffa távozott a csapatból, majd Monroe 1985. júniusi kilépésével a csapat végleg leállt – arra az évezredre.
Monroe és McCoy végül 2001-ben, új tagokkal indította újra a zenekart. Együttműködésük első gyümölcse a 2002-es stúdióalbum, a Twelve Shots on the Rocks lett. Ezt további két nagylemez követte (Another Hostile Takeover – 2005, Street Poetry – 2007), de korábbi sikereiket már nem tudták megismételni. A sorozatos tagcserék nemigen vitték előrébb a banda szekerét, így az alapítók 2008-ban úgy döntöttek, hogy nincs értelme tovább folytatni. Helsinkiben, 8 koncerten búcsúztak el rajongóiktól, majd lehúzták a rolót.
Időközben az együttes korábbi albumait is meghallgattam, és el kell mondanom, hogy a Hanoi Rocks a kezdeti időkben inkább volt pop-punk, mint rockcsapat. A debütalbumon például mintha egy részeg dark zenekar játszana, plusz a szaxofon jelenléte is igen hangsúlyos. Így aztán kijelenthető, hogy a Two Steps… volt tőlük az első „igazi” rocklemez.
Válasz írása