Nem baj, ha még nem hallottad a Hallatar nevet. Viszont sokaknak ismerős a Swallow The Sun, a Trees Of Eternity, vagy még inkább az Amorphis együttes. A Hallatar egy friss projekt, amit Juha Raivio (STS, TOE) gitáros hozott össze Tomi Joutsen énekessel, valamint Gas Lipstick-kel, aki a HIM zenekar dobosa volt.
Amikor megtudtam a hírt, hogy mire készül Juha, már akkor nagyon vártam ezt a korongot. Persze sűrűn előforduló jelenség, hogy az ember nagyon áhítozik egy lemez után, amit korábban beharangoztak, és aztán végül csalódás éri. Szerencsére jelen esetben nem ez történt, gyakori vendég a lejátszómban a No Stars…, annak ellenére, hogy nem teljesen ezt a zenét képzeltem el erre az albumra.
A projekt apropóját nem más adta, mint Aleah Stanbridge sajnálatos és korai halála. Aleah Juha párja volt, együtt csinálták meg a Trees Of Eternity zenekart, valamint énekelt a Swallow The Sun albumain is. Aleah tavaly áprilisban hunyt el 39 évesen, a lemez dalait az énekesnő fennmaradt szövegeiből, zenéjéből rakta össze Juha. Éppen emiatt mondom azt, hogy nem erre a zenére számítottam; olyasmire, mint amilyen a közös projektjük volt, de a Hallatar inkább a Swallow The Sun durvább pillanatait idézi. Ami egyáltalán nem baj, csak mint említettem, dallamosabb, szellősebb muzsikát jósoltam előre.
Mivel az alma nem esik messze a fájától, a korong közeli rokonságban van a Songs from the North harmadik részével, ez pedig nem más, mint a funeral doom stílus: végtelenül szomorú, karcos, éjsötét. A projekt megvalósításához a legjobb választás énekes poszton Tomi volt. Imádom a srácot, az Amorphis a régi fényében tündököl, amióta ő lett a frontember az együttesben. A legdurvább hörgésektől a leggyönyörűbb dallamokig terjed a skála, ráadásul messziről felismerhető egyéni hangszíne.
Gas-ról tudok a legkevesebbet, mert a HIM zenekart nem igazán hallgattam, de amit itt játszik, az teljesen rendben van. Dobolása nem technikai bemutató, viszont óriási súllyal és érzéssel csap oda a bőröknek. Ehhez a zenéhez nem is illenek a fifikás, agyas pörgetések, de amennyit érdemes, annyit azért színez a játékán.
Számomra még mindig hihetetlen, hogy valaki ilyen fiatalon eltávozzon. Aleah ráadásul egészségesen élt, sportolt, jógázott, vigyázott magára, és mégis… Nem lehetett könnyű Juha-nak szembesülni a tényekkel. Azt olvastam róla, hogy a tragédia után szögre akasztotta a gitárját, de idővel meggondolta magát, és először a Trees Of Eternity nagylemezt rakta össze, most pedig elkészítette a Hallatar albumot. Szerintem jól tette, mert az alkotás, a művészet segítségével könnyebb elviselni a fájdalmat – még ha nem is gyógyulnak be teljesen a sebek –, és biztos vagyok benne, hogy Aleah is támogatná a zenélésben Juha-t, mi pedig nyertünk egy remek nagylemezt.
Nagyon súlyos és nyomasztó a kezdődal, amelynek a Mirrors címet adta a gitáros. Annyira teli van fájdalommal és keserűséggel a nóta, hogy borzongok tőle. Tomi hihetetlen átéléssel prezentálja témáit, bugyborékoló, tengermély hörgései apokalipszist idéznek elő, de néha dallamosan is énekel, amely részek természetesen ugyanúgy nem a könnyen emészthető kategóriába sorolhatók. Emiatt írtam, hogy énekesnek ő volt a legjobb opció erre az albumra, mert hitelesen adja elő a dalokat; teljesen úgy érzem, mintha vele történt volna meg ez a szomorú eset.
Nem hosszú az album, körülbelül negyven perc, és minden dal remek. Van három rövidebb szerzemény, ami átkötő jelleggel szerepel, ezekben beszéd és minimális zene van. Nem vagyok benne biztos, de szerintem Aleah hangját hallhatjuk ezekben. Azért vannak kétségeim a személye felől, mert a My Mistake nótában Heike Langhans is vokálozik, aki a Draconian énekesnője, és emiatt ő is lehetett a narrátor (elnézést, a szövegelés alapján nem tudok különbséget tenni, információt pedig nem találtam erről). Nos, az ő szerepeltetése is telitalálat, egyrészt a remek hangja miatt, másrészt mert nagyon jó barátnője volt Aleah-nak. Heike dallamait jól ellenpontozza Tomi a mély orgánumával.
Az utolsó számban (Dreams Burn Down) viszont egészen biztos, hogy Aleah énekel Tomi „mellett”. Kicsit lágyabb dal, de erre sem mondhatnám, hogy „súlytalan”. Ennél jobb zárása nem is lehetne a lemeznek, felemelő érzés hallani, és bátor tett Juha-tól, hogy felhasználta Aleah énekét.
A Melt című nótában szinte sír a hangja Tominak akkor, amikor nem hörög, hanem tisztán énekel. Elképesztő, hogy milyen mély érzelmekkel töltötte meg a dalt, de ugyanez elmondható a Severed Eyes-ról is, pedig ez a szám teljesen más aspektusból közelíti meg a lényeget. Akusztikus gitárral előadott szerzemény, ahol az ének inkább dark-os, gótikus; mondanom sem kell, hogy milyen az atmoszféra.
A The Maze nóta a Mirrors-zal rokon, hasonlóan ultralassú és betonkemény. Komolyan, néha olyan érzéssel tölt el hallgatása, mintha közben hatalmas sírkövek omolnának rám. Egy pici zongora a dal végén: hát, nem lesz tőle vidámabb a nóta.
Igen szép és tartalmas megemlékezés Aleah-ról a No Stars upon the Bridge album, amivel bárki azonosulni tud, ha hasonló tragikus esemény valamikor az élete része volt. Viszont azt is megértem, ha valaki pont ezek miatt nem szeretne ilyen típusú muzsikát hallgatni, de alapból is nagyon tüskés ez a műfaj.
Engedjétek meg, hogy a legvégén egy személyes benyomásról írjak. Amikor éppen nekiálltam ezt a lemezt hallgatni, akkor kaptam a rossz hírt, hogy egy rég nem látott kedves hölgyismerősöm hirtelen elhunyt. Azóta, ha hallgatom az dalokat, állandóan ő jut eszembe. És az a legrosszabb, hogy hasonló korú volt, mint Aleah…
