Guns N’ Roses, Faith No More, Soundgarden – 1992. május. 22. péntek, Budapest, Népstadion

Kisebb-nagyobb rendszerességgel 1985 óta vezetek naplót. Így aztán nem volt nehéz megtalálnom egy korabeli bejegyzést egy nem akármilyen eseményről. Akkoriban éppen vidéken tanítottam, úgyhogy munka után a barátnőmmel busszal jöttünk fel Pestre, majd miután őt feltettem a Nagykáta felé induló vonatra, indultam a Népstadionba. A Soundgarden és a Faith No More már akkor nagy kedvenceim voltak, Axl Rose-ék pedig az idő tájt értek pályafutásuk csúcsára: ahogy a pop világában 1992-ben minden Madonnáról és Jacko-ról szólt, úgy a rock/metal trónján két zenekar, a Metallica és a Guns N’ Roses osztozott. A koncert előtt bő fél évvel jelent meg Slash-ék dupla Use Your Illusion albuma, tele remek dalokkal, úgyhogy az ember nehezen tudta kivonni magát a hatásuk alól. Már ha egyáltalán akart volna ilyet…

A Keleti pályaudvartól gyalog sétáltam át a koncert helyszínére. Meglepődtem, amikor láttam, hogy többen virágot is vittek magukkal a Pisztolyok és Rózsák ünnepére. Útközben összeismerkedtem két, farmerdzsekis fickóval: miután ők is megvették a maguk rózsáját, konyakkal kínáltak. Budafokiak voltak, és a beszédesebb – talán már nem teljesen józanul – a rózsa kapcsán bocsátkozott filozófiai fejtegetésekbe.

A Dózsa György út felől közelítettük meg a hármas kordont. Ekkor jártam életemben először a Népstadionban. Úgy tudtam, több ismerősöm is ott ül valahol a lelátón, az én jegyem viszont a küzdőtérre szólt. Körbejártam az egyre sűrűsödő tömegben (akkor még volt rá mód), hátha találok ismerősöket. 120 forintért árultak egy erre az alkalomra összeállított kiadványt – nem vettem. Viszont hirtelen egri haverokba botlottam, így onnantól velük maradtam.

A Soundgarden 6 előtt 10 perccel kezdett, sajnos elég rossz hangminőség mellett. Nagy bánatomra csupán fél órát játszottak, viszont elhangzott a Rusty Cage, az Outshined és a Face Pollution is. Számomra ismeretlen dalok is bekerültek a programba, a kedvenceim közül viszont leginkább a Holy Water-t hiányoltam. Cornell nagy figura: gitárt és mikrofonállványt vagdosott a földhöz, egyébként pedig – élőben is – óriási hangja van.

Viszonylag rövid átszerelést követően lépett a színpadra a Faith No More. Erre már előrébb mentünk volna, de az őrület végül az eredeti helyünkre préselt vissza bennünket. Az új számok nagyon jók, egy kicsit musical-esek; alig várom, hogy megjelenjen a lemez. (Az Angel Dust bő két héttel a koncert után, június 8-án látott napvilágot.) A We Care a Lot volt az első orgazmus, aztán a Surprise! You’re Dead!, a From Out of Nowhere, a Woodpecker from Mars és végül az I Can’t Get No Fuckin’ Satisfaction – helyett az Epic. Óriási volt, erre már mi is együtt őrjöngtünk a tömeggel.

Patton iszonyatos hülyén nézett ki a rövid, ódivatú frizurájával; egy darabig egy seprűvel szórakozott, majd a nézők közé vágta a takarítóeszközt. Alkonyodott, úgyhogy őt már fejgép követte. Magyar káromkodásokat vagdosott hozzánk; Axl később nemesebb célokra használta édes anyanyelvünket. A csapat 8 előtt már el is tűnt a színpadról, miután egy vissza nem tapsolt ráadásban még elnyomták a War Pigs-et.

Az ezt követő, meglehetősen hosszúra nyúlt szünetben már annyira fel voltunk pörögve, hogy a hangszórókból áradó muzsikára is énekeltünk-táncoltunk. A Metallica-tól elhangzott az Enter Sandman, a Nothing Else Matters, a Stoned Cold Crazy-feldolgozás és a Battery is. Telt-múlt az idő, és egyre növekedett a türelmetlenségünk. Addigra összejött állítólag 70 ezer ember és besötétedett. Nagy ovációt váltott ki a nézőkből, amikor két hatalmas, az új lemezek borítóit ábrázoló vásznat húztak fel a színpad két oldalán, azokon kívül pedig egy-egy hatalmas vetítővászon tette messziről is láthatóvá a színpadon hamarosan megjelenő zenészeket.

Közvetlenül a Gázrózsa előtt Queen-számokat nyomtak: a közönség részéről nagy alakítás volt a We Will Rock You és a We Are the Champions. Aztán a színpadon egyszer csak ott voltak Axl-ék. (A naptár május 22.-t mutatott, és az énekes 22-es számot viselt a pólóján.) Két régi számmal, a Nightrain-nel és a Mr. Brownstone-nal kezdtek, azt követően pedig elhangzott a zenekar szinte valamennyi nagy slágere. Közben pedig kitört az égiháború. Először még finoman szemerkélt, csupán némileg zavarva a zeneélvezetet. Ekkor vettem először a nyakamba az egyik alacsonyabb lányt, hogy szegény lásson is valamit a színpadon történtekből. Aztán mintha dézsából öntötték volna: zuhogott és villámlott, ami egy látványos színpadi fényorgiát és piroshow-t fokozott szinte apokaliptikus méretekig. A lányok eleinte a dzsekim ernyője alá bújtak, de miután az is szarrá ázott, a legjobb védekezésnek az extázis tűnt: az égi áldásra fittyet hányva, elhomályosuló szemüveggel, csatakos hajjal roptam a többiekkel.

Axl teljesen normálisan viselkedett: mondott néhány bíztató szót nekünk, magyaroknak, szerencsekívánatait fejezte ki a jövőnket, politikai sorsunkat illetően. A színpad hátterében ez alatt hatalmas magyar és „szovjet”, amerikai és déli konföderációs zászlók lobogtak virtuálisan. A frontember egyébként a koncert alatt legalább tízszer átöltözött, ám a nadrágja sosem ért combközépnél lejjebb. Bemutatta Gilby Clarke-ot, aki Slash-sel közösen a gitártudását, míg Axl egy régi Black Sabbath-nóta előadásával a zongoratudását csillogtatta meg. Az oldalsó kifutók egészen a vetítővásznakig elénk engedték a zenészeket, így szemből is láthattuk Axl-t, Slash-t és Duff-ot.

Volt szájharmonikás és voltak vokalista lányok, a villámlások kistestvéreiként pedig színpadi mini-tűzijáték vakító fényei. A lemezborítókat ábrázoló óriáslepedőkre színes fényeket vetítettek, az egyik szám alatt pedig a vetítővásznakon kívül két hatalmas figura fújódott fel, mint annak idején az Iron Maiden koncertjén: egy-egy kisfejű, potrohos kapitalistát ábrázoltak, derék-töltényövükben fényes rakétákkal, ölükből pedig egy-egy kígyózó pénisz tekergett elő.

A gyors számokra összekapaszkodva ugráltunk, a lassúkra pedig együtt ringatóztunk; nagy bulit csaptunk a szektorunkban, lelkes mozgással, fütyüléssel, üvöltözéssel, énekléssel. Talán sem előtte, sem azóta nem voltam olyan felszabadult koncerten, mint akkor. Köszönet érte őrült társaimnak, az egri rajzosoknak!

Végül az Öregúr Odafent feladta, és a továbbiakban békésen viselte a csendháborítást. Azaz végre elállt az eső. Úgy döntöttünk, megszárítjuk magunkon a ruhát, ám a repertoárban éppen akkor a lassú számok következtek: a Patience, a Don’t Cry és a November Rain, amelyek alatt természetesen öngyújtók ezreinek pisla fénye tette még hangulatosabbá a látványt. Axl – tisztelgésül a magyar közönség előtt, Freddie Mercury-hoz hasonlóan – a Tavaszi szél vizet áraszt-tal is megpróbálkozott; egy kicsit segíteni kellett neki. A Bad Obsession, a Welcome to the Jungle, a Civil War, a Sweet Child O’ Mine és a Paradise City, ha lehet, még nagyobb sikert aratott, mint a lírai számok (az ugrálástól addigra a ruha is megszáradt rajtunk).

Az egyetlen ráadásszám után a zenészek levonultak a színpadról, miközben a vásznakon egy pár perces, bugyuta horror-rajzfilm pörgött. Éppen éjfél volt, és az eső néhány percre ismét szemerkélni kezdett. Az ülőhelyes lelátón át hagytuk el az arénát, és az acéltüskés kerítést másztuk meg, hogy a tolongást kikerülve indulhassunk hazafelé. Még jó ideig a koncert hatása alatt voltunk, úgyhogy ameddig csak együtt maradtunk, vagyis a Budapest Sportcsarnokig, a Guns N’ Roses dalait dúdoltuk, énekeltük.

Békés, családias fesztivál volt, életem legnagyobb ilyen jellegű rendezvénye, amelyet a pillanat hevében, közvetlenül utána addigi legfantasztikusabb koncertélményemnek bélyegeztem. Hm… Ami viszont egészen biztos, hogy a lehető legjobb társaságom volt hozzá.