Ensiferum: Two Paths (2017)

Különös kapcsolatom van az Ensiferum zenekarral. Az első és a második nagylemezt nagyon szeretem, az utána jövőket is rendre meghallgattam, de volt olyan, amelyik elment mellettem. Egyik albumuk sem rossz, de időnként ásítozom néhány dal hallgatása közben, ezért nem vagyok feltétlen híve a bandának, de mégis kedvelem őket.

Nemrég kijött a Two Paths, amely a zenekar hetedik korongja, ezt is beszereztem, és pár lejátszás után azt mondom, hogy egész jó. Pedig semmi újat nem csináltak, maradt minden a régiben. Sokan tévesen a viking metal skatulyába helyezik a finn együttest, de ez azért butaság, mert Finnországban nem éltek vikingek, viszont maga a stílusmegjelölés igaz, mivel erre a kategóriára a gyors, galoppozós tempók, a himnikus kórusokkal felturbózott énektémák, és a népzenei betétek a jellemzők – mint finn barátaink zenéjére. És persze a harcba hívó szövegek, a hősök megéneklése – régi mondák, regék alapján – is ennek a stílusnak a védjegye. Tréfásan csata metal-nak szoktam ezt hívni.

Igen, megértem, sokan berzenkednek ettől a zenétől, mert gyakran kliséket halmozó, és inkább vicces, mint kemény, de valahogy néhány együttes, album mégis meglágyítja a szívemet. Az Ensiferum mellett a Tyr, a Turisas, vagy a Falkenbach is gyakori vendég nálam, amelyek hasonló zenét játszanak, de mégis van köztük különbség, nem is kevés.

Számomra a Two Paths is kellemes hallgatnivaló. Igazából két szám köré csoportosul a többi dal, abból a szempontból, hogy ezekre kaptam fel először a fejem, majd lassacskán a többi is megérkezett melléjük. Ebből a két dalból nőttek ki azok a csápok, amelyek megfogták a többit, és odavonszolták elém, hogy élvezzem ezeket is, amelyeket egy kis idő elteltével magamba is szippantottam.

A Feast with Valkyries és a Don’t You Say nótákról beszélek; egyből beleszerettem ebbe a két számba, innen indul a történet, ezek alkotják a vezérfonalat.

A Feast…-ben női ének a verze, majd jön egy remek refrén, ami kapásból beköltözik az ember fejébe, már a második meghallgatás után magamban dúdoltam, annyira fogós. Netta Skog az, aki felel a női vokálért, csodaszép hangja van a hölgynek. Emellett harmonikázik, és több dalban is társszerző.

A Don’t You Say egy tempós, vágtázós nóta, szintén egy kiváló dallamos refrénnel, amit megint csak nehéz kitörölni az emlékezetből. Igazi ökölrázós, kardlengetős induló.

Ha már azt írtam, hogy viking metal, csata metal, miért ne emlegethetnénk ezzel kapcsolatban a Manowar együttest? Szerintem ők voltak az egyik úttörői ennek a stílusnak, és nem fikázzák őket – ja, mert senki nem meri, haha! Viccet félretéve, az Ensiferum tulajdonképpen nem más, mint egy heavy metal csapat, amely pattogós, gyors dalokat ír, amelyekben néha durvább, harapósabb az ének, de a refrének, és néha a verzék is dallamosak, „együtt-éneklősek”. A koncepció pedig történelmi dolgokra, háborúkra épül (ha nem is mindig konkrét események jelennek meg). Úgyhogy van bőven párhuzam, csak a Manowar már a nyolcvanas években is ezt a csatát vívta.

Szóval, van ez a szelete a metal-nak, ami vagy tetszik valakinek, vagy nem. Nekem sem vesz be mindent a gyomrom, de mint fentebb említettem, vannak értékes zenekarok, albumok.

Visszatérve a Two Paths-hoz, folytatom a sort, hogy mely nóták tapadtak meg e kettő mellett. For Those About to Fight for Metal. Kellett nekem a Manowart emlegetni, a címe alapján simán lehetne a brit zenekar dala. Tempós, gyors részek, harmonikus elemekkel és durvább énekkel megbolondítva. Előtte intró gyanánt a Ajattomasta Unesta szól mérsékelt ritmusban, hogy aztán berobbanjon az előbb említett szám. Nagyszerű a kórus, minden tag részt vesz a háttérvokálozásban, ami megint csak ennek a stílusnak a sajátossága.

A címek sok mindent elárulnak. Ha azt mondom, King of Storms, milyen zenére tippelhetünk? Nem hiszem, hogy bárki egy lassú, lírai számra gondolna. Igen, jelen esetben is egy vágtázó, szélvész-gyors nótáról van szó, amelyben vannak lassabb, középtempós kiállások is, de a sebességé a főszerep, ráadásul egy jó kis gitárszóló is beékelődik a nagy rohanás közepette.

Ígéretes a főcímdal is a maga visszafogottságával, több benne a tiszta, dallamos ének, de be-bekúszik némi hörgős vokál is.

A God is Dead harmonikával és komótos dobbal indul, majd felpörög, és féltávon megáll – mármint a tempó –, a refrén pedig ismét „csordavokál”. Ez a szám tulajdonképpen az Ensiferum esszenciáját adja, minden elem megtalálható benne, ami a finn együttes jellegzetességét adja.

Lassabb kiállásokkal megpakolva pörög a Hail to the Victor, talán ez a nóta a legkevésbé tipikus Ensiferum, de a „pallossal hadonászó” kórus ismét azt jelzi, hogy nem tévedtünk el.

Pár nótát nem említettem meg, nem azért, mert rosszak, hanem mert felesleges leírni, hogy „tempós, dallamos, jó refrénnel megáldott stb.” Mindegyik jó.

Összefoglalva: az együttes nem váltja meg a világot ezzel a lemezzel, de szerintem ez nem is céljuk, ők csak nyomják azt a zenét, ami a szívükhöz legközelebb áll. Én is úgy vagyok vele, hogy nem elemezgetem mélyen a számokat, egyszerűen csak azt veszem alapul, hogy az album tetszik-e, vagy sem. És igen, most bizalmat szavaztam finn testvéreimnek.

About Zozzie 314 Articles
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy mikrobiológiai fermentációs cégnél üzemvezető.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*