Dömping

Érdekes, hogy kollégáimmal körülbelül egy időben fogalmazódott meg bennem ennek a cikknek a gondolata. Akár a Metal Is Not Dead cikksorozat része is lehetne.

Koromból adódóan nekem már másfajta zenehallgatási szokásaim vannak, mint az oldal szerkesztőségének, illetve az olvasóközönség egy részének. Egyszerre kell „pótolnom” az elmaradásomat és lépést tartanom a korral, a mai tendenciákkal. Az egyik nap találok egy kiváló albumot a 80-as évekből, amit nem ismertem még, ugyanaznap pedig egy frissebb anyag akad az egerem ügyébe a YouTube-on.

Hogyan válogatok tehát? Általában úgy, ahogy egy harmincas ismerősöm mesélt a kazettavásárlási szokásairól a 90-es évek végén: borító vagy zenekarnév alapján. Természetesen így sem könnyű rátalálni a minőségre, főleg hogy mostanában egy kissé válogatósabb (ám sok műfaj felé nyitottabb) lettem. Két éve, akkori munkahelyemen szerelgetés közben csak beírtam a keresőbe, hogy „thrash metal 2015””, és sorra hallgattam a lemezeket. A legtöbb tényleg csak háttérzenének volt való, utólag egy hangra nem emlékeztem belőlük. Ma már, ha meglátok egy-egy ilyen albumot, maximum beletekerek, és ha valamire felkapom a fejem, akkor hallgatom meg figyelmesebben. Sajnos a tömegtermelés, a dömping ezzel jár.

Tavaly nem panaszkodhattam, szinte az összes kedvencem új lemezzel állt elő, így viszont ez az év egy kicsit ritkásabbnak tűnik. Viszont van alkalmam olyan lemezeket tüzetesebben (értsd: hetekig loop-olva munkába menet-jövet, az egyórás vonatutak alatt) meghallgatni, amelyeknek eddig a létezéséről sem tudtam. Így esett, hogy a nyarat egy erős crossover/hardcore diétán töltöttem, ezen a téren is pótolva hiányosságomat.

Naponta jönnek ki lemezek, ám mégis elsiklom felettük. Valami hiányzik, az ezer klisét pufogtató csapatok már nem hoznak úgy lázba, mint amikor elkezdtem beleásni magam a műfajba. Nem mondom, koncerten egyik-másik iszonyatosan magával tud ragadni. Erre a legjobb példa a chilei Nuclear. Ha megölnek, se tudok egy számot se felidézni a lemezről, maximum annyit mondanék, hogy olyan, mint a Slayer. Ellenben amikor a nyáron itt jártak, leszakították az arcom. Hasonló a helyzet a cseh Exorcizphobia esetében is, akikkel ha először a neten találkozom, elintézem annyival, hogy „egy újabb generikus thrash banda”. Viszont az idei Brutal Assault-on – mint aznapi első banda – egy számomra tökéletes koncertet adtak, remek volt a reggeli kávé után thrash-elni egyet.

A sok kiemelkedő fiatal csapat mellett (Havok, Dr. Living Dead, Hatchet, Negative Self, Power Trip, sorolhatnám napestig) valahogy mégis több „klasszikus” fordul meg nálam rendszeresen. Ahogy mesélték, a Napalm Zero to Black-je annak idején például kifejezetten erőltetettnek hatott, mégis rendszeresen hallgatom. Ahogy kutatgattam (főként ’88 és ’93 közötti thrash albumokat), azt vettem észre, hogy akkor is voltak olyan – akkori szemmel nézve – átlagosnak mondható csapatok. Na de egy újszülöttnek minden vicc új, és noha a hangzás, a keverés nagyon hasonló (mellesleg imádom azoknak a lemezeknek a hangzását, a telt, meleg tónusú gitárokat és a természetes, bár néha kicsit vékony dobokat), a Panic Fact-jából (1993) több megmaradt bennem, mint sok idei kiadványból a műfajban.

A bevezetőben tárgyalt időbeli keveredés miatt viszont sok kortárs lemezt klasszikusként tudok szeretni. Erre legjobb példaként a Hatchet Dawn of the End-jét tudom felhozni. Noha a világot nem váltották meg, és a hatásaik is kézzel foghatók, mégis a legjobb helyekről merítették az inspirációikat, és ezt roppant kreatívan tálalták. Ugyanígy a zenészideáljaim között is van olyan, aki talán még csak a harmincat töltötte be, például Nick Schendzielos, a Havok új basszusgitárosa, mégis azonnal a példaképemmé avanzsált azután, amit a Conformicide-on művelt a hangszerén.

Szó, ami szó, nem lesz nehéz feladat összeállítani az év végi toplistám (sosem tíz, és sosem rangsorolok, mert mindegyiket másért szeretem), ugyanakkor bízom benne, hogy idén lesznek még nagyon jó lemezek is. Ha pedig nem, akkor a közelebbi vagy távolabbi múltban találok majd kincseket. De ezután is maradok a doktrínámnál: inkább a minőség, mint a mennyiség.