Szerintem mindannyian egyetértünk abban, hogy ha annak idején nem jött volna létre a Fekete Szombat névre hallgató alakulat, akkor manapság híján lennénk a súlyos muzsikáknak. Vagy legalábbis nem úgy élveznénk, hallgatnánk azokat, ahogy ma tesszük. Rengeteg, a metalon belüli ág, irány köszönheti létrejöttét a birminghami tanítómestereknek, lásd death, black, doom, thrash stb.
Előzmények: Amennyiben a thrash-t vesszük górcső alá, az nem más, mint a N.W.O.B.H.M. irányzat egy jóval felgyorsítottabb változata. Ez a hullám elsősorban a tengerentúlon bontakozott ki a kanadai Exciter, majd utána a Metallica, az Anthrax, az Exodus, a Megadeth stb. révén, azonban nagyon gyorsan Európába is átterjedt, ahol Németország bizonyult a legfőbb bázisnak, a legkomolyabb felvevőnek, ott talált leghamarabb értő fülekre. Ennek egyik legjobb példája az Accept Fast as a Shark nótája, amelynél 1982-ben gyorsabbat, súlyosabbat szerintem elképzelni sem lehetett. A tinédzserekre, zenekarok alapítását elhatározó fiatalokra felbecsülhetetlen hatással volt ez a dal.
Németország különlegesen fogékony volt erre a témára, a 80-as évek legelején olyan csapatok szökkentek szárba teuton földön, mint a Sodom, a Metal Militia (később Tyrant, Tormentor, végül pedig Kreator-ként lettek ismertek), a Living Death, az Iron Angel, a Tankard, illetve a Destruction.
Utóbbiak 1982-ben, Knight of Demon-ként kezdték pályafutásukat, szimpla heavy metal csapatként. A banda életre hívói Michael „Mike” Sifringer gitáros, Ulf énekes, illetve Thomas „Sandmann” Senmann dobos voltak. Ahogy ebből is látszik, ezen a ponton nem volt még basszusgitárosuk, és noha a környékükön (Weil am Rhein) nem hemzsegtek a metalfejek, végül is megtalálták Marcel „Schmier” Schirmert, aki ekkor még nem muzsikált, így Mike mutatott meg neki néhány trükköt, fogást. Ebben a kezdeti időszakban Iron Maiden-jellegű hangzás jellemezte őket, majd miután felfedezték a Venomot, egy gyorsabb, szélsőségesebb irányba fordultak, és miután a durva zenéhez durva név dukál, a Knight of Demon-t Destruction-re változtatták. Mindez már 1983-ban történt.
Roppant lelkesedéssel, elánnal vetették magukat a dalszerzésbe, majd a fiatalok elhatározták, hogy felveszik első demójukat. Két héttel a munkálatok megkezdése előtt azonban szar került a palacsintába, mert Mike és Ulf összeugrottak egy nő miatt, ezért Ulfnak távoznia kellett. Mivel ennyi idő alatt nem tudtak énekest találni, Schmiert vették rá a nóták feléneklésére, így ő lett a zenekar frontembere. Az 1984. augusztus 10-én kiadott Bestial Invasion of Hell demójuk alapján szerződtette őket az SPV, ezt három hónappal később (november 10.) a Sentenced to Death EP követte, 1985. május 24-én pedig első nagylemezüket is megjelentették, amely azonnal a thrash felső ligájába katapultálta őket.
Felvételek: A banda a berlini Caet stúdióba vonult be, ahol Horst „The Crazy Frog” Müller segítségével rögzítették az anyagot, és ugyanebben a városban került sor a maszterizálásra is, a Teldec Press-ben.
Dalok, végeredmény: Köztudott, hogy a német, és ezzel együtt az európai thrash színtér létrejöttét a Destruction, Kreator, Sodom trióhoz kötjük, amivel semmi gond nincs, elfogadtuk. Csakhogy komoly különbségek mutatkoztak közöttük: míg a Kreator hármójuk közül a legbrutálisabban, a Sodom a legprimitívebben, legzajosabban, addig a Destruction a legtechnikásabban közelített a műfaj felé; megkockáztatom, akkoriban ők voltak a legegyedibb, legkülönlegesebb európai thrash banda.
Eleve adott volt három muzsikus, három különböző karakter. Kezdem azzal, hogy a mai napig nem értem meg, miért kötnek bele manapság Tommy dobjátékába. Annak idején az az ember – ha nem is volt a hangszerének mestere – rengeteget tett hozzá a megszólaláshoz, a nóták később klasszikussá nemesedéséhez. Abaddont sem a profizmusáért, a tökéletességéért szeretjük. Aztán ott volt Schmier, aki a basszusgitározás mellett az énekesi teendőkért is felelt: az ő nyávogó, a sorok végén elnyújtott magas hangja tette unikálissá a Destruction-t, és noha nem egy hangszálakrobata, de hogy az orgánuma védjegy, különlegesség a szakmában, az tuti. Mike riffjei, szólói szintén speciálisak, egyediek és roppant technikásak voltak, így ez a három ember ágyazott meg annak idején a jellegzetes, másokéval összetéveszthetetlen Destruction-hangzásnak.
Harmóniáik, dallamaik révén fülbemászó szerzeményeket alkottak: a Bestial Invasion, a Tormentor vagy az Invincible Force of Evil önmagukért beszélnek, nincs mit hozzájuk tenni. Fontosnak tartották a változatosságot is, hiszen nem átallottak kimértebb, lassú tempóban íródott dalokkal operálni, ahogy az a demóról átemelt Antichrist-ban, illetve a Black Death-ben hallható, míg az instrumentális Thrash Attack a muzsikusok technikai tudását, felkészültségét hivatott példázni. Ebből hagyományt is teremtettek, a Release from Agony-ig bezárólag minden Destruction-kiadványon szerepelt egy instrumentális darab.
Cél: A thrasht változatossá tenni, egy magasabb szintre emelni.
Koncertek: Aki olvasta a World War III fesztiválon rögzített kalózanyagukról írt cikkemet, az tudja, aki pedig nincs tisztában vele, annak megismétlem. Egy kilencállomásos németországi turné a Slayer előzenekaraként és két montreali buli, köztük az ominózus rendezvényen a Voivod, a Celtic Frost, a Nasty Savage, valamint a Possessed társaságában.
Folytatás: Úgy vélem, óriási luxus volt Schmiert eltávolítani a Release from Agony megjelenése, jobban mondva a Motörhead-del közös turné után. Tegyük a szívünkre a kezünket: a ’90-es években készített Destruction-albumok – beleértve a Cracked Brain-t is – fabatkát sem értek, arra sem érdemesek, hogy címszavakban tegyünk róluk említést. Schmier ’99-es visszatérésével új erőre kaptak ugyan, az All Hell Breaks Loose kifejezetten bivaly lett, azóta viszont csökkent a lelkesedésem a banda iránt. A Thrash Anthems albumok pedig teljesen feleslegesek.
Hatás, konklúzió: Nem túlzás kijelenteni, hogy ami a tengerentúlon a Slayer, a Metallica, a Megadeth stb. volt, azt Európában a Destruction és pálya/honfitársai testesítették meg. Korszakalkotó, a következő zenész nemzedékekre, generációkra megtermékenyítő hatású volt, amit csináltak. De említhetem az Armageddon: The Tribute to Destruction anyagot is, példázva jelentőségűket, a színtérre kifejtett hatásukat. Óriási, hibátlan album az Infernal Overkill, a thrash műfaj egyik abszolút etalonja, örökbecsűje, klasszikusa.
Tökéletesen egyetértek, Laci!