Dead Soul Communion: MMXVII (2017)

Érhet-e újságírót (maradjunk inkább a „műrajongó” vagy a „lelkes amatőr” kifejezéseknél) annál nagyobb megtiszteltetés, mint amikor egy zenekar veszi fel vele a kapcsolatot, azt kérve tőle, hogy írjon egy pár sort az aktuális kiadványáról? Engem ez a megtiszteltetés ért bő másfél hónapja, amikor is a zenekar vezetője, Daniel Finch e-mailje landolt a postaládámban. Értelemszerűen kapva kaptam az alkalmon, és a levélváltás, címcsere után elpostázta nekem a CD-t.

A rövid biográfiából az derült ki, hogy a DSC Dan (ex-Devilment, ex-13 Candles, ex-Pain Control) vadonatúj projektje. Jelenlegi alakulatában rajta kívül Simon Dawson dobost, Edwin Mascorn énekest, Paul Jensen billentyűst, Kev Jackson basszusgitárost, Mark Hoyland kisegítő, kiegészítő billentyűst és Dan Jackson gitárost találjuk. Továbbá arra is fény derült, hogy a muzsikusok olyan zenekarokban vesznek, illetve vettek részt, mint a Synaptik, a Psychosism, az Immortal Empire, az Organ Grinder, a D-Void, a Dearly Beheaded, a British Lion, a One Minute Silence vagy a Heathen Deity, tehát tapasztalatnak sincsenek híján.

Ezt a projektet 2015-ben hívta életre Dan, miután 2014 végén, a Devilment bemutatkozó lemezének megjelenése, illetve a Lacuna Coil-lal és a Motionless in White-tal lezavart turné után kilépett onnan. 2015 decemberében egy kétszámos demóval rukkoltak elő, idén pedig debütáló anyagukat készítették el. Roppant nehezen befogadható muzsikát takar a lemez, rákényszeríti a hallgatót az alapos odafigyelésre; a felületes meghallgatásra esélyt sem ad neki, nem lehet csak úgy elmenni az anyag mellett. Rettentően rétegzett, sok hatásból táplálkozó zenéről van szó, amelyben van minden, mint a búcsúban. Szűz fülekkel ültem le meghallgatni a lemezt, ugyanis a korongot elkészítő zenészek korábbi, illetve jelenlegi bandáit egyáltalán nem ismerem, nem hallottam, így összehasonlítási alapom sincs a hallottakat illetően.

A közel egy órás, 11 tételt felvonultató albumon ugyanúgy fellelhető a Life of Agony (My Beautiful Mistake – a melodikus énektémák hallatán Keith Mina Caputo hangja jutott eszembe), mint a neoklasszikus, illetve progresszív bandák hatása (The Communion), de a thrash/power sem áll távol tőlük (The Last Grains of Sand), már csak a Synaptik révén is. Ellenben kiemelt szerepet kapnak a folkos megoldások, ezen belül is a hegedű alkalmazása (Masked Deceiver, Suicide Lullaby, The Ending), amelyek a honfitárs Skyclad-et juttatták eszembe, és ez korántsem meglepő, mivel Martin Walkyier is vendégszerepel az albumon.

Domináns a billentyűs hangszerek jelenléte, ami olyan modern, progresszív/power zenekarokat juttat eszembe, mint a Zero Hour, az Eldritch vagy az Opposite Earth; a súlyos riffeket, ritmusokat illetően pedig a Prong ugrott be. Úgyhogy elmondható, hogy nincs két egyforma dal a lemezen. A Seventh Wave stúdióban rögzített korong produceri munkálatait Dan, illetve Paul látták el, tömény, vastag, telt hangzást biztosítva a produkciónak.

Szó se róla, időt kell invesztálni a „műsorba”, egy-két hallgatás kevés, nagyjából ötödik-hatodik nekifutásra kerül képbe, jön egyenesbe a hallgató. Ami engem illet, egyáltalán nem bántam meg a rá szánt időt és energiát, olvasóinknak, a nyitott gondolkodású metalkedvelőknek kizárólag ajánlani tudom ezt az alkotást.

A cikk szerzője: Dávid László 721 további cikk
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*