Annak idején, 2009-ben, amikor Glenn Hughes énekes/basszusgitáros (ex-Trapeze, ex-Deep Purple, ex-Black Sabbath stb.), Joe Bonamassa gitáros, Derek Sherinian billentyűs, valamint Jason „kicsi Gonzo” Bonham dobos „összeszűrték a levet”, kétség sem férhetett hozzá, hogy a metal világa egy újabb szupergroup-pal bővült. A „srácok” nem is hibáztak, három éven belül három zseniális albumot készítettek el.
Aztán Bonamassa úr úgy gondolta, hogy inkább a szólókarrierjét egyengeti, aminek az lett a vége, hogy összerúgták egymással a port és feloszlottak. Vagy átmenetileg felfüggesztették az aktivitásukat, mindenki döntse el magában, melyik verzió a helytálló. A lényeg azonban az, hogy most fátylat hintettek a múltra, újra egymásra találtak, hogy egy új albumot készítsenek, ami egy nagyon okos döntés volt a részükről. A szimplán BCCIV címre keresztelt új anyag ugyanis ugyanolyan fenomenális lett, mint elődjei, ám az év végi listámon maximum csak a második helyre lesz jó. (De csak azért, mert a Sons of Apollo lemez is megjelent.)
Újfent leírom, hogy itt, ebben az esetben csak Derek munkásságát ismerem, a többiekét nem. Lehet, hogy nem szabad/nem kell megemlítenem, és talán nem is ide tartozik, de Glenn Hughes például sosem volt számomra különösebben szimpatikus figura.
De térjünk rá a zseniális muzsikára! Esetükben is varázslásról beszélhetünk, a hallgató nagyon hamar megadja magát a daloknak, amelyeknek a dallamait aztán ki sem tudja radírozni a hallójárataiból. Ennél a zenekarnál is fontos megjegyeznem, hogy nincs semmiféle arcoskodás, magamutogatás; a felek egyenrangú partnerként kezelik egymást, senki nem próbál a másik fejére nőni, egyszerűen mindegyikük a maximumot hozza ki magából.
A nyitó, funkos felhangokkal kísért Collide (ebből a számból ki is derül, hogy például Chris Cornell /R. I. P./ kitől is tanult olyan sokat), illetve az Awake, az óriási dallamokkal, kitörölhetetlen refrénnel operáló Over My Head, a folkos, hegedűt felvonultató The Last Song for My Resting Place, illetve a többi szám szimplán lehengerlőek, egyben egy fantasztikus lemezt eredményeznek. Értelemszerűen kizárólag csúcspontokról beszélhetünk a korongot hallgatván, legyen szó a szintén hegedűvel megtámogatott Sway-ről, a borult, enyhén pszichedelikus, blues-os The Cove-ról, a lendületes The Crow-ról, vagy csak a szimplán feelinges Wanderlust-ról.
Hughes erőteljes, blues-os/soul-os hangja hibátlan; korábbi önpusztító életvitele semmilyen nyomot nem hagyott orgánumán. Náluk sem érdemes az egyéni játékot dicsérni vagy kiemelni, 100 százalékot nyújt mindenki. Kevin Shirley producer mai, friss, kemény hangzást biztosított a korongnak, egyszerűen semmin nem lehet fogást találni.
Szívből remélem, hogy a muzsikusok rendezték soraikat, és nem lesz egy újabb 4-5 éves szünet. Ennek a korongnak az ismeretében azt a konzekvenciát vonhatjuk le, hogy nagyon elkapták a fonalat, nagyon együtt és egyben vannak, úgyhogy részemről jövőre akár a folytatás is jöhetne.
Leave a Reply