Legalább annyira vártam a Sons of Apollo bemutatkozó lemezét, mint Dávid Laci, azonban vele ellentétben számomra némiképp csalódást jelentett az anyag; semmi esetre sem adnék rá csillagos 5-öst, és dobogóra sem emelném az év végi listámon. Mindjárt meg is indoklom, hogy miért.
Ha egy embert kell említenem, ma is Jeff Scott Soto-t nevezem meg kedvenc énekesemként. Azzal együtt, hogy a szólóanyagai – talán a 2004-es Lost in Translation-t leszámítva – messze nem nyerték úgy el a tetszésemet, mint a korábbi munkái. Ugyanígy vagyok a Dream Theater-rel is: az 1992-es Images and Words-öt követően a kedvenc zenekarommá avanzsáltak, és körülbelül egy évtizeden át meg is maradtak ebben a pozícióban, onnantól viszont fokozatosan elveszítettem irántuk az érdeklődésemet.
Azt reméltem, most, hogy JSS és a DT egyik (egykori) agya-motorja, Mike Portnoy egyesítik erőiket (nem beszélve a fenomenális Billy Sheenan csatasorba állításáról) valami új varázslat veszi kezdetét. Kétségtelenül van mágia a levegőben, nem is kevés, ám az erővonalak – úgy gondolom – sajnos nem egy irányba mutatnak.
De kezdem a pozitívumokkal. Először is: a XXI. században így kell szólnia egy anyagnak: tisztán, bombasztikusan. (Bocs, Nuclear Assault!) Másrészt örülök, hogy Soto végre zseniális muzsikusok oldalán, egy képességeihez méltó produkcióban vesz részt. Harmadrészt nagy ívben megemelem a kalapom Ron „Bumblefoot” Thal gitáros előtt, akinek nem ismertem az eddigi munkásságát (szólókarrierjét követően, 2006-2015 között a Guns N’ Roses tagja volt), itt mindenesetre méltó partnere a „nagyoknak”.
Most pedig jöjjön a fekete leves! A nyitó God of the Sun a lemez legjobb nótája, 10 pontos gyakorlat, ugyanakkor pontosan megmutatja az anyag Achilles-sarkát. A 11 perces szerzemény eleje és vége tényleg a Talisman-t és Soto hasonló munkáit idézi, a közepe viszont egy tipikus Dream Theater-féle instrumentális „őrület”. Az egyes részek sem hangulatilag, sem műfajilag nem illenek össze. És tulajdonképpen ilyen az egész album: egy öszvér, vagy ha jobban tetszik, kentaur. Mintha a két irányzat vezéralakjai (Jeff és Mike) diszkréten tologatnák hol idébb, hol odébb a stílusok közötti határvonalat, mi, hallgatók pedig a homlokunkat ráncoljuk, hogy akkor ez most egy Dream Theater-anyag sztárvendégekkel, vagy egy Jeff Scott Soto-szólólemez egy zsenikből álló háttérzenekarral.
A csapat már az elején a progresszivitás „bűnébe” esik: a kezdő nóta számomra 5-6 percben is elég, sőt talán nyerőbb is lett volna. Az ezt követő néhány dal egyelőre még nem vett le a lábamról (bár kezdek meginogni), a Top 3-ba nálam jelenleg a már említett tétel mellett a Divine Addiction és a Lost in Oblivion fér be. A záró Opus Maximus előtt viszont egy kissé értetlenül állok, az ugyanis egy 10 perces instrumentális szerzemény, Pink Floyd-ba öntött Dream Theater, Soto-nak nem sok köze van hozzá.
Igazat adok olvasónknak, Kalevias Aspel-nek: akármennyire is profi ez az album, nehezen tudom elképzelni, hogy ennyi vándormuzsikus, ennyi dudás hosszabb időn keresztül megférjen egy csárdában. Hozzáteszem: bár ne lenne igazam, és a második albumra kiforrná magát a produkció.
Jelenleg az ötödik hallgatásnál járok, és a csapat mostanra bejátszotta magát az év végi Top 10-embe, de – mint említettem – az első három pozíciójától még messze van.
Leave a Reply