Acrassicauda

Ki tudja, találkozom-e valaha ennek a közel-keleti thrash/groove metal csapatnak a nevével és zenéjével, ha nem készítek interjút Alex Skolnick-kal. A Testament gitárosából felkészülve szembesültem a ténnyel, hogy ő volt a producere a zenekar első hivatalos anyagának.

Úgy tartják, az Acrassicauda volt az első iraki csapat, amely nemzetközi hírnévre tett szert abból az országból. (És melyik volt a második? :-)) Ismertségüket, úgy gondolom, három dolognak köszönhetik. A Skolnick-kapcsolat mellett a róluk készült dokumentumfilmnek, amelyet több rangos fesztiválon is bemutattak, valamint annak, hogy 2008-2009 óta az Egyesült Államokban élnek, és kvázi amerikai együttesként alkotnak, koncerteznek.

Mielőtt zenéjükre rátérnék, hadd ejtsek néhány szót nem mindennapi történetükről is! A banda 2001-ben alakult, miután a dobos Marwan Hussein Riyadh és az énekes-gitáros Faisal Talal Mustafa megismerkedtek a gitáros Tony Aziz Yaqoo-zal, abban a bagdadi iskolában, ahol képzőművészetet tanultak. A zenekar alapító tagjai később, még a 2003-as amerikai invázió előtt újságíróként és fordítóként dolgoztak.

A csapat eredeti felállását az említettek mellett az énekes Waleed Moudhafar és a bőgős Firas Al-Lateef alkotta. Előbbi 2003-ban távozott a csapatból, ezt követően Talal lett a csapat első számú vokalistája. Az együttes az iraki sivatagban is élő, rendkívül veszélyes fekete skorpió, az Androctonus crassicauda (röviden A. crassicauda) nevét vette fel.

Cikkeinkben rendszeresen megemlékezünk a hazai rockzene rendszerváltás előtti helyzetéről, szűkös lehetőségeiről. Na, ezt szorozzuk meg legalább hárommal, hogy el tudjuk képzelni, milyen lehetett heavy metal zenekarként létezni egy arab országban, konkrétan Szaddam Husszein diktatórikus rendszerében.

Még Moudhafar-ral a mikrofonnál az együttes a szülőhazájában is fellépett, ám a hatóságok feltételül szabták, hogy egy, a vezért dicsőítő dalt is írjanak, amelynek The Youth of Iraq lett a címe. A cenzúra egészen odáig terjedt, hogy a zenészeknek megtiltották a színpadi headbangelést, mondván, ez a fajta fejmozgás nagyon hasonlít az ortodox zsidók imádkozás közben végzett mozdulataira.

Inspirációikat különböző nyugati csapatok kalózfelvételeiből szerezték. Olyan együttesek zenéjéből merítettek ihletet, mint a Metallica, a Slayer, az Iron Maiden, a Rage Against the Machine vagy a Slipknot. Kezdetben számos feldolgozást játszottak, kezdve a Europe The Final Countdown-jától egészen Hetfield-ék Fade to Black-jéig. Még Irakban vették fel első demójukat, a háromszámos The Black Scorpion-t (2004), amelynek olyan rossz a hangminősége, hogy nem igazán ajánlom hallgatásra.

A Bagdadot fenyegető háborús helyzet elől a tagok egyénileg Szíriába menekültek. Elsőként, 2005-ben Tony Aziz keresett magának munkát az akkor még békés szomszédos országban, majd egy évvel később Marwan és a többiek is követték őt. Kanadai alkotók ekkor már javában forgatták róluk a Heavy Metal in Baghdad című dokumentumfilmet, három éven át nyomon követve a zenekar izgalmakban bővelkedő történetét. Az alkotást végül a 2007-es Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon mutatták be.

Bár a csapat Szíriában is felléphetett, arra már nem kaptak engedélyt, hogy műsorukat heavy metal koncertként reklámozzák. Ráadásul, mivel az ottani közönség nem ismerte az Acrassicauda zenéjét, Faisal-ék kénytelenek voltak elsősorban feldolgozásokkal szórakoztatni a nagyérdeműt.

Miután Damaszkuszban élő török zenészek néhány napra átengedték nekik a lemezstúdiójukat, az irakiak itt készíthették el következő, ugyancsak háromszámos demójukat, amelynek két dala később első hivatalos anyagukra is felkerült. Az együttes tagjai közben több halálos fenyegetést is kaptak iraki iszlám szélsőségesektől, arra hivatkozva, hogy Aziz és társai a Sátánt imádják. Ráadásul a szír hatóságok sem hosszabbították meg a zenészek vízumát, így kénytelenek voltak továbbállni. Állítólag eladták a felszerelésüket, hogy finanszírozni tudják költözésüket és mindennapi megélhetésüket.

Útjuk következő állomása Törökország volt. Itt láttak első ízben élőben egy nyugati csapatot, amikor is részt vettek a Testament 2008-as isztambuli koncertjén. A mellékelt fotó tanúsága szerint a két zenekar tagjai személyesen is találkoztak egymással, innen eredhet az irakiak Skolnick-kal való jó kapcsolata is.

Az Acrassicauda tagjai még ebben az évben eljutottak az Egyesült Államokba, ahol 2009-ben megkapták a menekült státuszt. Már a megérkezésüket követő napon az a szerencse érte őket, hogy láthatták a Metallicát élőben játszani, sőt, Aziz-ék az amerikai csapat tagjaival is találkozhattak a backstage-ben, Heatfield pedig Faisal-nak ajándékozta az egyik gitárját, miután ráírta: „Welcome to America”.

A zenészek többsége azóta New York-ban él, kivéve a Virginiában letelepedett Tony Aziz-t. A bőgős Al-Lateef egy ízben azt nyilatkozta, továbbra is úgy tekintenek magukra, mint egy iraki heavy metal csapatra, nem pedig úgy, mint egy menekültekből álló amerikai zenekarra.

A zenekar első hivatalosan megjelent anyaga a négyszámos Only the Dead See the End of the War EP (2010), amelynek producere – mint említettem – Alex Skolnick volt. A dalok stílusa egyértelműen thrash metal, ellentétben a négy évvel későbbi folytatással, amely már a groove metal jegyében fogant. A lemez tisztán, erőteljesen szól, ami nagyban hozzájárul az egyébként is ütős dalok élvezhetőségéhez.

Már a nyitó Message from Baghdad-ban feltűnik a jó szólógitár-sound, Faisal hörgősen énekel, és – mint utólag kiderül – az album összességében leggyorsabb szerzeményét halljuk.

A legkeletiesebb hangulatú (és szerintem az Acrassicauda legjobb dala) az ezt követő Garden of Stones, amelyben dallamos az ének, nagyjából a harmadik perctől pedig – a gitárszólóval párhuzamosan – óriási ritmizálás („szitálás”) veszi kezdetét. Az egyik legjobb oriental metal, amit valaha hallottam. A végén egy kis müezzines dallamhajlítgatás, katarzis és vége.

A Massacre-ban a kétféle ének váltogatja egymást, a tempó már-már lassú, vonulós – leszámítva egy félperces szélvészgyors betétet. Az utolsóként elhangzó The Unknown sem kapkodós nóta, viszont több ritmus váltja benne egymást.

Az Acrassicauda az EP kiadását követően olyan zenekarokkal lépett fel, mint a Cannibal Corpse vagy a Voivod. Első önálló amerikai turnéjukra, 2011-ben a gitáros Muhammed Al Ansari is elkísérte őket, aki azt követően is a csapat tagja maradt. A fellépéssorozat után viszont Tony Aziz – családi okokra hivatkozva – kilépett a bandából. Őt pótolandó Marwan Grada csatlakozott hozzájuk második gitárosként. Még 2012-ben a zenekar a Ministry előtt játszott, az amerikai csapat főnöke, Al Jourgensen pedig nem kevesebbet állított, mint hogy az Acrassicauda a kedvenc zenekara.

2014-ben végül – Gilgamesh címmel – az irakiak első nagylemeze is megjelent. Az anyag felvételeire New York-ban került sor, a kiadás költségeire pedig a Kickstarter-en keresztül, adományokból gyűjtötték össze a pénzt.

Egy kellemes intró (Cedar Forest) után hörgős énekkel nyit a Rise, amelynek középső lassú részében aztán az időnként arabosan hajlítgató, dallamos férfiének is megérkezik. A Quest for Eternity-ben a tördelt ritmusok idézik meg a kelet zenei világát. Ahogy a legtöbb dalban, itt is kétféle éneket hallunk, és – bár nem ők találták ki, de – talán pont ez a nyerő az anyagban.

A már említett nyitó tétel mellett még két rövidebb, instrumentális szerzeményt hallhatunk. A Shamhat egy alig félperces arab „dobbemutató”, az Uruk pedig egy valamivel terjedelmesebb kompozíció; mintha egy hangulatfestő filmbetétet hallanánk.

Ezeknek majdnem hogy szöges ellentéte a Requiem for a Reverie, amely egy nagyon is nyugati stílusú, szép lírai nóta, amelyben a klasszikus instrumentumok mellett – a miheztartás végett – azért keleti ütőhangszerek is szólnak.

Az ezt követő House of Dust már ismét jól pörög, gyors rész is van benne, ami elég ritka az Acrassicauda muzsikájában. Jó kis sodrása van, az album egyik legjobb dala. A Unity-ben arab nyelvű szöveges betétet hallunk; itt jegyzem meg, hogy a csapat dalai alapvetően a szenvedésről és a reményről szólnak.

Az albumot záró Rebirth egy különleges világot tár elénk, a végén a gyereksírás és a zongora hangjai egyszerre facsarják össze a szívet és töltik el a hallgatót optimizmussal.

Azt gondolom, a csapat viszonylag jól megtalálta az arányt a hagyományos metálos megszólalás és a nemzeti hovatartozásukat demonstráló, a muzsikájukat színesítő távol-keleti ízek jelenléte között. Utóbbiból és a dallamos énekből szívesen hallanák egy kicsit többet, ahogy a fogósabb nóták, emlékezetesebb refrének irányába is tehetnének még erőfeszítéseket. Bár nem olvastam olyat, hogy új anyagon dolgoznának, lassan itt lenne az ideje egy következő nagylemeznek…