Robert Cardenas a Possessed koncert előtti interjúban már kifejtette, hogy tulajdonképpen az Agent Steel és a Masters of Metal parallel léteznek. Értelemszerűen mindkét zenekar működése szegény Bernie Versailles állapotától függ; reméljük a legjobbakat, és bízzunk a gitáros minél gyorsabb felépülésében.
A bőgős viszont nem tudja, hogy Németországban is létezik egy Agent Steel. Legalábbis egy Agent Steel tribute banda. Mert igen, az Észak-Rajna Vesztfáliából származó Vulture tulajdonképpen az Acél Ügynök európai leképezése, hasonmása, megfelelője. A két éve alakult kvartett a tavaly januárban megjelent Victim to the Blade-del hívta fel magára a szakma figyelmét, idei, bemutatkozó korongjukat pedig az old school, tradicionális heavy metal védőbástyájának tekinthető, Steffen Böhm által alapított és vezetett High Roller Records adta ki. (Az év elején a Vendetta single – rajta a Deep Purple Stormbringer-jének feldolgozásával – volt az előzetes, a kedvcsináló.)
Félrevezetők a bandáról készült fotók, mert régi motorosoknak tűnnek, pedig A. Axetinctör (alias Andreas) basszusgitáros még csak 25 esztendős. Önmagukat high speed metalként tüntetik fel, és ezzel a meghatározással nem lehet vitába szállni. Ezen a korongon minden az Agent Steelről szól: L. Steeler énekes John Cyriis hangját, sikolyait egy az egyben reprodukáló orgánumától kezdve, a megállás nélküli gyors tempókon, parádés basszusfutamokon, M. Otlaw és S. Genözider gitárosok briliáns riffjein, váltott szólóin keresztül, a fergeteges dobtémákig (megjegyzem, a hangszert szintén S. Genözider kezelte) bezárólag. Sőt, a dobhangzást is a példaképekhez (és egy kicsit a Possessed-hez) lőtték be.
Értelemszerűen mindegyik dal telitalálat, de az Adrian’s Cradle-t, illetve a záró Cry for Death-et külön ki kell emelnem, mint a korong leggyorsabb, legsebesebb tételeit. Középtempó, lassabb részek a Paraphiliac-ben bukkannak fel, míg a Clashing Iron (és valamelyest a nyitó, megklipesített Vendetta) az Indulgence-korszakos Nasty Savage-t idézi. Ennek megfelelően a hangzás is a ’80-as évekre hajaz, semmi modernkedés, trükk, hókusz-pókusz, kizárólag vérbeli, 32-33 évvel ezelőtti, old school metalt kínál az anyag, de azt a legprofibb szinten.
Annyi biztos, hogy az albumnak bérelt helye van az év végi összesítésemben, és minden esélye megvan arra, hogy az év lemeze titulust adományozzam neki. Ebben a műfajban nem hiszem, hogy valaki/valami is megszorongatja a The Guillotine-t. Mert egyszerűen nem lehet.
Leave a Reply