Véleményem szerint a ’80-as évekbeli tengerentúli metal színtér legizgalmasabb helyszíne Los Angeles volt. Bizarr belegondolni, hogy két, homlokegyenest eltérő stílus (glam/hair vs. thrash) szállt versenybe a rajongók kegyeiért, ráadásul a klubok is a könnye(bbe)n eladható, befogadható muzsikát preferálták. Míg az olyan bandák, mint a Mötley Crüe, a Ratt, a Dokken, vagy a W.A.S.P. egy-két éven belül szupersztárrá váltak (elismerem, megdolgoztak a státuszukért), addig a thrash csapatok sokkal hosszabb, nehezebb, nyögve nyelősebb utat jártak be az elismerésig, a „sikerig”.
Los Angelest az sem vágta a földhöz, hogy a Metallica áttette a székhelyét San Francisco-ba, ugyanis utánpótlásból nem volt hiány: Abattoir, Agent Steel, Savage Grace, Hirax, Bloodlust, Dark Angel, Megadeth stb., de említhetem a csak demókig jutott együtteseket is: Death Force, Decapitation, Necropolis. Kétséget kizáróan azonban a királyokat úgy hívták, hogy Slayer.
Előzmények: Ezzel nem kívánok sokat foglalkozni, lévén ismertek mindenki előtt. 1981-ben Huntington Parkban négy fiatal, a chilei származású Tomás Enrique Araya Díaz basszusgitáros/énekes, Jeffrey John Hanneman (R.I.P.) és Kerry Ray King gitárosok, valamint a kubai felmenőkkel rendelkező David Lombardo dobos (16, a gitárosok 17, míg Araya 21 esztendősek voltak ekkoriban) alapították meg az együttest. Még néhány apróbb adalék: Araya, illetve King korábban együtt zenéltek egy Quits nevű formációban, Lombardo pedig akkor lépett be, amikor pizzát szállított ki King-nek. A zenekar főleg Iron Maiden és Judas Priest számokat játszott, és Dél-Kalifornia klubjaiban lépett fel; a korai műsoroknak sátánista arculata volt, pentagrammákkal, arcfestéssel, tüskékkel és fordított keresztekkel. A pletykák szerint a zenekar a korai időkben Dragonslayer néven futott, miután látták az 1981-es A sárkányölő című filmet, azonban ezeket King tagadta, mondván, „Ez soha nem volt így, ez egy mítosz, a mai napig”. Az viszont nem mítosz, hogy Kerry 1984-ben pár buli erejéig kisegített a Megadeth-ben. Nem mellesleg a Metal Massacre III-on is szerepeltek.
Felvételek: A Show No Mercy album, valamint a Haunting the Chapel és a Live Undead EP-k után óriásit robbantottak a Hell Awaits-szel. Nem túlzás azt állítani, hogy a csapat egy csapásra underground szenzáció lett, mert a 40 ezer példányban értékesített debütáló albumot jócskán megfejelve, a második korongból 100 ezer példány talált gazdára. Mind a banda, mind a kiadó alaposan meglepődött a végeredményen, ami azt vonta maga után, hogy a Slayernek innentől csak felfelé vezetett az út, ellenben a részükre biztosított promócióhoz, reklámhoz, támogatáshoz, a Metal Blade kicsinek bizonyult. Brian Slagel nem is gurított akadályt a váltás elé: 1986 elején a zenekar a Rick Rubin és Russel Simmons által alapított, jobbára hip-hop muzsikában utazó Def Jam Recordings-hoz szerződött, habár kezdetben a tagok vonakodtak az egyezségtől.
(A fáma úgy szól, hogy Lombardo tudott Rubin érdeklődéséről, ő kezdeményezte azt, hogy a Def Jamhez kerüljenek, azonban a többiek aggódtak amiatt, hogy elhagyják a Metal Blade-et, lévén szerződésben álltak velük. A dobos kapcsolatba lépett a Columbia Records-zal, amely a Def Jam terjesztője volt, és sikerült elérni Rubint, aki beleegyezett, hogy Glen Ellis Friedman fotóssal együtt megtekinti a Slayer egyik koncertjét. Hanneman meglepődött Rubin érdeklődésén, ugyanakkor le volt nyűgözve a producernek a Run DMC-vel és LL Cool J-vel végzett munkáitól. Végül is a megállapodást akkor hozták létre, amikor Slagel Európában tartózkodott, azonban a zenekarra egyáltalán nem orrolt meg a történtekért). A munkálatokra, Rubin bábáskodásával Los Angelesben került sor, míg a keverést a New Fresh-ben, New Yorkban végezték.
Dalok, végeredmény: 1986. október 7-én jött el a nagy nap, amikor is a boltok polcaira került a Reign in Blood. Már kint volt a Master of Puppets és a Peace Sells…But Who’s Buying, az Elektra és a Capitol révén a thrash metal bekerült a fősodorba, de erre a lemezre nem volt felkészülve a metal világ. Nem is lehetett. (Single-ként a Postmortem és a Raining Blood jött ki előtte, a következő év áprilisában pedig a Criminally Insane). A Hell Awaits-re jellemző, 5–6 perces, progresszív hatású számok helyét rövidebb, lényegre törőbb dalok vették át, a tíz szám hossza együttesen nem éri el a fél órát, egészen pontosan 28:56 a játékidő.
King: „A szerzemények úgy születtek, hogy a riffeket lassabb tempóban játszottuk fel, majd amikor kész volt egy komplett dal, akkor gyorsítottuk fel őket, megadva a dal végső tempóját”. A lemez így lett végül egy szűk félórás alkotás a maga átütő gyorsaságával és lendületével. Angel of Death (azzal a bizonyos félperces Lombardo-kiállással), Piece by Piece, Altar of Sacrifice, Jesus Saves, Reborn, Raining Blood – a mai napig felfoghatatlan, utánozhatatlan az agresszivitásuk, energiájuk. (Miután a Columbia az Angel of Death miatt megtagadta az anyag terjesztését, ezt a feladatot a Geffen vette át, habár bizonyos viták miatt a Reign in Blood nem szerepelt a kiadó megjelenési/megjelentetési menetrendjében.)
Cél: A legextrémebb korong létrehozása, és a thrash metal trónjának elfoglalása. Mindkettőt maximálisan teljesítették, utóbbin pedig azóta is ott ülnek.
Koncertek: Egy másfél hónapos amerikai körút – közbeiktatva két kanadai állomást – után 1987. január 20. és március 10. között a W.A.S.P. Inside the Electric Circus turnéjának előzenekara voltak, ezt követően áprilisban két New York-i buli (10., 11. – L’Amour) következett, majd április 17-től a Reign in Pain keretén belül az Egyesül Államokban az Overkill, míg Európában a Malice társaságában mészároltak le mindent és mindenkit. (A W.A.S.P.-pel közös turnén történt, hogy pénzügyi viták, nézeteltérések miatt Dave Lombardo kiszállt a zenekarból – amiben a dobos feleségének, Theresa-nak a keze is benne volt –, akit a New Yersey-i Whiplash fiatal, 18 éves ütősével, Tony Scaglione-val pótoltak, majd Rubin közbenjárására Dave visszatért társaihoz.)
Folytatás: Ezt is ismerjük, hiszen minden az orrunk előtt történt és történik. Ami engem illet, a Divine Intervention-nel bezárólag létezik számomra a csapat, az ezután kiadott műveket csak nagyon ritkán veszem elő. Ettől függetlenül örülök, hogy léteznek és alkotnak még. A metal történelem egyik legfeketébb, legszomorúbb napja: 2013. május 2. (Jeff Hannemann halála)
Hatás, konklúzió: Kirobbantották a „ki tud még gyorsabb, még szélsőségesebb lenni” vetélkedést, amibe beletört a többi induló bicskája, mert rájöttek, hogy ezt a korongot nem lehet überelni. Minden súlyos, brutális zenék alfája-ómegája, non plus ultrája.
Leave a Reply