Nincs új a nap alatt. De van. Vagy mégsincs? A fene se tudja. Na jó, számomra a Szaturnusz gyűrűi újak.
Pedig korántsem egy friss formációról van szó, hiszen a zenekar 2009-ben jött létre Bay Area-ban. Eredetileg stúdiós projektként hozta össze a csapatot három középiskolás barát, nevezetesen Lucas Mann gitáros, Peter Pawlak énekes és Brent Silletto dobos, úgy, hogy még nem töltötték be a huszadik életévüket. Sokat nem húzták az időt, 2010-ben önerőből jelentették meg Embryonic Anomaly című bemutatkozó albumukat, amely felkeltette a Unique Leader Records érdeklődését, akik le is szerződtették a bandát.
Miután a srácok 2011-ben leérettségiztek, a kiadó égisze alatt további két albumot (Dingir – 2012, Lugal Ki En – 2014) és egy single-t (Seized and Devoured 2.0) adtak ki, majd egy jóval magasabb szintre lépve, 2016. május 17-én, aláírtak a Nuclear Blast-hez. Eseménytelennek sem voltak nevezhetők az eltelt esztendők a fiatalok életében, hiszen a rengeteg tagcserén kívül amerikai, kanadai, mexikói turnékat bonyolítottak le, 2016 elején pedig első ízben Európában is felléptek. Jelenleg a basszusgitárt is kezelő Lucas Mann az egyedüli őstag, a további hangszeres pozíciókat Ian Bearer énekes, Miles Dimitri Baker gitáros és Aaron Stechauner dobos töltik be.
Elöljáróban leszögezem, hogy az együttes fő zenei vonalaként meghatározott technikás deathcore nem feltétlenül volt első olvasatra szimpatikus (nem tehetek róla, a core-vonaltól megcsömörlöttem), de úgy voltam vele, hogy bánja kánya, adok neki egy esélyt. És milyen jól tettem! Ez az a muzsika, amely ha lepörög, utána még csak véletlenül sem szabad elindítani a CD-t még egyszer; el kell telnie egy-két napnak ahhoz, hogy az anyag leülepedjen a hallgatóban. Egészen pontosan a Despised Icon, Into the Moat által képviselt, roppant sűrű, összetett, váltásokkal, törésekkel gazdagon átszőtt, matek metal felé tendáló zenéről van szó, csakhogy ezek a fiatalok nem elégszenek meg a puszta brutalitással, témahalmozással, koncepciójukat ugyanis a tudomány, az űr, az Armageddon és a földönkívüliek inváziója köré építették. (Ahogy ők maguk egymás között tréfásan mondják, aliencore-t játszanak.)
Már a borító mellett sem lehet szó nélkül elmenni, amely a Nocturnus The Key című klasszikusának grafikáját idézi, tetszetős, szemet gyönyörködtető alkotás (Mark Cooper – Mind Rape Art – keze munkáját dicséri.) És ezzel már ismertettem is az egyik kapcsolódási pontot, ugyanis a dallamok, a hangulat, a helyenként felbukkanó szintetizátorfutamok révén óhatatlanul is a floridai úttörők munkássága ugrik be. De nemcsak az ő hatásuk, hanem egy másik innovátor, a Cynic befolyása is markánsan tetten érhető (halld: Parallel Shift, Margidda), míg az Immemorial Essence szaggatott témáiban a fentebb említett Despised Icon-ra asszociálhatunk. A The Relic-ben neoklasszikus gitártémák hallhatók, és a lemezre két instrumentális darabot is feltettek: a rövid, akusztikus Unhallowed-ot, valamint a The Macrocosm-ot.
Mann az alábbiakat nyilatkozta a lemezről, a koncepcióról: „Az Ultu Ulla olyan földönkívüliekről szól, akik túlhaladják a teret és az időt, és felfedeznek egy ősi, érthetetlen entitást, amely veszélyt jelent az egyetemes lét felépítményére nézve. Általánosságban olyan sztori volt az ötletem, amelyben az időn és téren túlról való istenek megtámadják és meg is hódítják a háromdimenziós valóságot. Ezek kaotikus lények, amelyek kényük-kedvük szerint bármilyen alakot képesek ölteni, képzelőerejükkel pedig bármit meg tudnak jeleníteni.”
A Pittsburgh-i Studio 344-ben, Brette Ciamarra által producelt, kevert és maszterizált album gyilkosan szól, egyben a zenekar eddigi legjobb, legkiforrottabb, legütősebb műve.
Még egyszer hangsúlyozom: abszolút nem konnyű hallgatnivaló, idő, türelem kell az anyag feldolgozásához, a srácok nagyon megdolgoztatják a hallgató idegrendszerét, befogadóképességét. Miután ebben az évben – és már elég régóta – semmiféle core anyagot nem hallgattam, így azt mondom, ebben a műfajban ez a korong briliáns. Esélyes az év végi listámon való szereplésre.
Leave a Reply