Alapvetően milyen zenére számít a hallgató a Pantera és a Down egykori oszlopos tagjától? Nyilván valami azokhoz hasonlóra. Persze sejti, hogy a saját zenei elképzeléseit végre szabadon megvalósító háttérember nem feltétlenül marad meg anyazenekarai nyomvonalán.
Mert milyen szálakból is áll össze a Smoke On This… szövete? Alapvetően a 70-es évek elejének muzsikájából és southern rock-ból, amelyek Rex elsődleges zenei gyökerei, legfőbb inspirációi. Van itt minden, mint a búcsúban, egyet kivéve: heavy metalt még csak nyomokban sem tartalmaz a korong, ami ezzel együtt is egy remek anyag.
Nézzük csak: kezdetnek itt van egy kis ZZ Top (Lone Rider), sok Lynyrd Skynyrd, némi pszichedelikus lebegés (Best of Me), sőt egy kis soul-pop-os elhajlás (Grace) is. Ezeken túl pedig nem kevés grunge, konkrétan Jerry Cantrell-es hajlítások (Buried Alive, Train Song – ami nem meglepő, hiszen Rex aktívan részt vett a gitáros-énekes 1999-as szólólemeze, a Boggy Depot elkészítésében). A Crossing Lines úgy kezdődik, mint az AC/DC Back in Black-je, időnként pedig van némi legújabb korszakos Spiritual Beggars-utánérzésem is. Mindez persze nem teljesen váratlan Brown-tól, hiszen aktuális csapatában, a Kill Devil Hill-ben is lágyabb húrokat penget.
Másrészt milyen szólóalbumot várnánk egy basszusgitárostól? Nyilván olyat, amelyen a négyhúros hangszer jut főszerephez. Hát nem ilyet kapunk. Az anyagra sokkal inkább jellemző a gitár-, mint a bőgőközpontúság; utóbbi hangszer még csak egy rövid kiállás erejéig sem tolakodik az előtérbe. Rex ráadásul nemcsak a „saját” hangszerén játszik a lemezen, hanem gitározik és énekel is. Énekel, nem is akárhogy: nagyon jó és rendkívül sokszínű hangja van, ami talán a karakteresség rovására megy, az anyag változatosságának viszont kifejezetten jót tesz. Bizonyos hangfekvésekben egy olyan énekes orgánumára emlékeztet, akinek a neve nem ugrik be (ha ti tudjátok, írjátok meg, én pedig majd csapkodom a homlokom), jobb híján azt mondom, hogy egy kicsit Bon Jovi-s (annál viszont mélyebb, férfiasabb) a hangja. Különösen az albumot záró, himnikus, már-már slágerlistás magasságokba emelkedő One of These Days-ben alakít nagyot ezen a téren, de vokális teljesítményét az egész albumon csak dicsérni tudom.
A szűk háromnegyed órás lemezen igazából egyetlen rossz dal sincs, az előbb említett nóta mellett talán a zakatoló Train Song-ot, az emlékezetes refrénnel felszerelt What Comes Around…-ot és orgonával és finom dobolással lebegőssé tett, a refrénekre bekeményedő Best of Me-t nevezném meg kedvenceimként.
Brown zenésztársai közül (Lance Harvill – szólógitár, Joe Shadid – ritmusgitár, Christopher Williams – dob) felénk valószínűleg az utóbbi neve cseng ismerősen, hiszen az ütőst az Accept a közelmúltban igazolta le Stefan Schwarzmann helyére.
A Smoke On This… nem metál-, hanem „szimpla” rocklemez. Akik szeretik a fentebb említett irányzatokat és példaképeket (ZZ Top, Lynyrd Skynyrd stb.), vagy tisztelettel adóznak Rex Brown talentumának, azoknak valószínűleg bejön ez a lemez. A Pantera és a Down rajongói viszont nem biztos, hogy komálni fogják az anyagot. Nekem tetszik ez a zene, bár nem biztos, hogy egy harmadik vagy negyedik ilyen lemezt is rongyosra hallgatnék Rex-től.
Leave a Reply